Interviews
Conversations on painting and process.
I. Conversations
Selected conversations with the artist.
Tibor Simon-Mazula: Interpreting Intimacy
Interview with Tibor Simon-Mazula
Julia Debski
Art Dealer St. (formerly NY–ARTNews), September 13, 2019 (English)
Tibor Simon-Mazula has worked with the idea of intimacy for years, presenting his understandings across the world, including White Walls, Marin Museum of Contemporary Art, Art Next Gallery, and more. After spending over five months working to put together a book titled ‘Pure Beauty’, I was able to ask him to share his experience on the topic.
How do you use your source material to depict different types of intimacy?
I believe Art and Intimacy are closely related, both cross those barriers, which separate people. Through painting, the viewer, the subject and the artist share a special intimate reality... The closeness makes the basis of all my work and real scenes inspire me. Intense connection with the subject is important; however, I give minimal instructions to the model. Many ideas come from her and/or are born from my instinctive reactions to her acts. Often the set and my guidance are calm, but the surface of the painting is rough as a result of a wild brushwork. The layered diverse texture on the canvas is an imprint of many emotions.
I always find a quiet figure in a still setting more appealing than an extreme stage with an unusual character. The exceptional, the big, or the powerful — like a political or historical figure — as a subject aren’t as exciting for me as a woman, when she is combing her hair. Intimacy allows me to capture and depict pictures, which are free from distortions or preconceptions. A single gesture or captured motion could define the whole composition, like the directions of brushstrokes or the size of the painting. On the other hand, I believe, portraying intimacy is one of the biggest challenges for a contemporary artist. Boundaries seem blurry and uncertain today; signs could be opaque or confusing. I don’t want to rebuild cultural, spiritual or intellectual walls, but want to open their doors.
How has your relationship to your wife evolved by painting her?
Painting is a really focused and totally bidirectional act. I understand her better now; she became an artist. Our relationship is deeper and stronger today.
How do you choose what to hide and what to reveal in your work?
Art operates as a language for me. I don't show things in the canvas just as I don't use certain words in a particular sentence. My paintings are closer to a poem than to a novel.
For me, gestures, silhouettes, lights, and shades say more than facial expressions. I rarely depict faces, but I always take close attention to portray and detail hands. I’m really interested in describing three-dimensional spaces on the canvas and I’m always serious about showing the structure of a room rightly. However, I render only a few objects fully, mostly those, which are related to the figure or to my intent.
What is hidden and what is exposed is often central to your paintings, why do you often choose to focus on the relationship between these elements?
From a personal perspective, our lives are unique and different. However, my simplified figures showl that essentially we face the same challenges in different forms with similar emotions, such as loss of home, quest for security, expectations, and delusion carried by excitement and calm. Reading characters in a room, a singular bather, a stretching woman, or a couple at the coast may be my subjects, but neither the exact locations nor identity of the figures are what is important.
Colors, sizes, and relations of forms communicate rather than an illusionistic scene. The story of my paintings could start with a real situation in California, Hungary, or anywhere else, but I want it to end at a point, wherefrom the viewer can be admitted to an experience, which is born from impulses of another human being. I try not to be literal and want to leave room for the viewer’s fantasy.
How did you get into painting and what appeals to you about it?
Like many artists I started drawing at a young age, then I failed and started over to paint again and again. For me being a painter never was a dream which is waiting for fulfillment. I’m thinking about it as a role, with which I have to deal with if I am serious about my life.
Everything appeals to it. A process is a lively act when happiness occurs, I am a lover of color and texture, I want to leave a sign, and it’s important for me to create something appealing to others. However, most importantly, painting is a real mystery on many levels for me. It is a series of unpredictable happenings. My marks on the canvas are never defined by only ideas that I am aware of. They are born at a particular time and echo my varied experiences regardless of what they are caused. I feel my paintings always meet with something unknown.
What are your plans after the book? Any new projects?
The book project took me away from painting for almost 5 months. It was an adventure, from which I learned so much; now I can’t wait to spend more time painting. My head is full of images, I want to see them on a canvas. Together with my writer friend Zsolt, I am planning to do a unique audio-visual performance in Hungary (at American Corner Szeged). On a 13 by 40 feet screen-wall we will type texts and navigate real-time in a 3D virtual gallery space with my paintings.
How has your background influenced the work that you make and having it be popular internationally?
I wasn't born into an artist family; I had to discover art by myself. Longing for knowledge and experience made me move from one continent to another (Europe, Western Asia, USA), to learn various arts and live in different cultures. Travel is good for building connections, but more importantly — if you keep going — they force you to shift viewpoints, stay open, accept and integrate different impacts. For example, in Hungary, art education was really serious but rigidly uniform. It only mentioned Modernism and was mainly about (social) realism and history. In the Bay Area of California, it was a big hit and a lifelong influence for me, when I saw Jay De Feo’s Rose and Richard Diebenkorn's paintings and drawings. I was shocked by the strong real experience of variety. Insecurity, enthusiasm, and ambiguity of the 1990s of my home have also made a life-long impact on me and my art. A strong social and ideological system just collapsed in a moment and while many of us were glad for independence, we were only 40 miles from the horror of the Yugoslav war. If my art is somewhat popular internationally, it could be because it is a heavy image of a common and perceptive quest. While I pursuit something general, Diana and I are always on the move and my paintings report that sensitivity is one of the keys to making it through.
Interview with Tibor Simon-Mazula
Contemporary Art Curator Magazine
Contemporary Art Curator Magazine, May 15, 2022 (English)
Hungarian-born artist Tibor Simon-Mazula works intuitively, taking refuge in the physical and tactile aspects of painting. He draws upon his background in mathematics, filmmaking, and cinematography to create dream-like scenes. His oil paintings incorporate materials such as bone ash, marble dust, and alum.
How would you describe yourself and your artwork?
I excitedly look to reveal human emotions, relationships, motivations beyond what lies visible on the surface. My Paintings depict everyday situations, and many different inner snippets of time, and my recent body of work ‘Closeness’ reacts to the strong impact of lockdowns and the rapidly evolving technology on the multilayered nature of perceiving reality.
As a continuation of my earlier series, new paintings still focus on human actions and notions such as engagement, awakening and remembering. They are unique for in their exploration of how contemporary painting can pursue the tradition of both figurative and abstract painting, while simultaneously blending with new visual ideas (such as offbeat points of view, and unusual use of conventional materials like volcano-ash, marble dust, bone ash and alum). Because I lived (studied, worked, and exhibited) in Northern California for seven years, it is exciting in attitude and visual approach, how Central European roots in conversation with the influence of figurative art movement of the Bay Area. As a North California art writer (DCVR) recently suggested:” There is nothing quite common in Tibor’s exceptional exploration of what he calls common reality”..
How do you go about beginning a new piece? Do you have an idea already in mind, or do you start working with materials or sketches to find the departure point?
In the beginning, I love to create charcoal sketches, but I also use photo collages. Sometimes it happens that I start an image expressively and the visual idea gets into shape right on the big canvas. I see easel painting with a brush, working from sketches, or making designs with a computer as an educated and fine way of artmaking. These techniques are important for me, but what I really love is when I am painting on the floor, go around the image and I use my fingers to spread around the paint on the canvas. This powerful, passionate act directly connected with my medium is the essence of creativity for me.
When do you think your most prolific time of day or week is?
From this point of view, time does not really matter to me, but I recognized recently that my most creative and active period is late afternoon and nights.
What is a barrier you as an artist overcame? Is there anything that enabled you to develop your work as an artist in your life?
Diana and I moved many times in the last 15 years. We lived on three different continents, and I cannot even count the number of apartments we had. Both, losing close connections and establishing a new place to work are obstacles which I must overcome to continue painting. Despite it is always hard to start over, change enriches my art and teaches me to stay true to it.
Did you have an idea of what you wanted to create right from the beginning?
I already have a vision in my head of what to paint before I start a new piece, however, my process is not linear at all, and many times new ideas are born during the action of painting. While I am working, irregular experiences could change the image drastically. Like for everyone else, various effects from the environment, emotional impacts find me continuously, and many thoughts run through my mind every minute. My head is full of different ideas most of the time, and I strive to catch, understand, sort, and communicate them. When I paint, I am open but am also focused, feeling that I am doing something new in an unknown territory.
What is the meaning or creative inspiration for your work? We’re curious what the narrative or story is to what you are producing?
I am inspired by people to whom I am closely connected with, physical spaces where I occupied, and situations that I was in. Through painting, I want to talk to any other human being and say something meaningful about our life and relations to others and to our environment. Human figures, living spaces and simple objects portrayed in a large scale, with mud -like, thick paint are shrill reminders of fragility, weight, and beauty of our existence.
Besides your artworks, are there any other things in life that your voice as an artist may consider vital or valuable? What makes you joyful and creative, in other words?
Oil painting is my primary medium and I am gladly spending most of my time in the studio. However, I make independent short films occasionally when I meet the right people.
Are there any exhibitions or places where people can see these beautiful creations in person soon? Anything on the horizon?
There are two solo exhibitions scheduled for next year. Beginning of 2023 in Tainan, Taiwan at Hann Art Gallery, and the end of the year at Lavor Collective, Budapest, Hungary.
Meet Tibor Simon-Mazula
SHOUTOUT LA
Los Angeles, California, March 19, 2025(English)
We had the good fortune of connecting with Tibor Simon-Mazula and we’ve shared our conversation below.
Hi Tibor, how has your background shaped the person you are today?
Although there were no other fine artists in my family, my brother was a tattoo artist and muralist and both my parents loved art; my mother would buy a painting rather than a car. She worked as a doctor, but also in the theatre. Growing up around theatre people and later studying cinematography in Budapest influenced my expressive style. Despite this, I didn’t go to art school as a kid, but took art lessons separately from an artist who had traveled and seen a lot, encouraging me to be adventurous.
I’m strongly connected to nature too, having been born in an agricultural town, with farmer heritage and thus I first studied to be a horticultural engineer and garden designer in a Budapest University. Although I love our natural environment and garden design is a creative profession, my desire for drawing and painting was strong. I felt that being an engineer was just a duty, so I went to another city to study fine art and math. There I became a member of an art group. Soon enough, I was glad to participate in shows in Hungary and Serbia, which proved to me how important it is to listen to my inner impulse, instead of letting it get squashed.
It may sound strange to many, but I am grateful for my math background. Abstraction, imagination and analysis are all integral to mathematics and these give me a portal to creativity as well as being the foundation of my compositions. Music is pretty much based on math too, and I played drums in underground rock bands for 16 years in Hungary. We traveled a lot in Europe playing in clubs in Berlin, Hamburg, Prague, France, Romania and Bosnia. These adventures were crucial to my later move to San Francisco to pursue a master’s degree in painting.
Last but not least, being young in Eastern Europe in the 1990s was a mind-bending experience but also an opportunity. An entire political system and its ideology collapsed in a minute and something new tried to emerge from the unknown. In this vacuum, the idea of freedom and openness coexisted with a sense of extreme uncertainty, as well as horror at the Yugoslavian war just 50 miles away. Since then, the will to start again and to change has become a part of me and I question authorities like political power or the art establishment. No matter how people behave, deep down they are moved by the same spirit, they just react differently. So I still have faith in people and communities and in my life and artistic practice I look for something constant and good and I want to give comfort to others.
Let’s talk shop? Tell us more about your career, what can you share with our community?
From my viewpoint, the scope of art extends far beyond mere self-expression, and its foundational principle is the sharing of discoveries and realizations with others. I’d say that every act of creativity can be viewed as a sub- or meta-message. By revealing ourselves through art-making, we can maintain mutual and healthy relationships within a community, whether it is a small or large group of people.
I’ve lived and worked in three different continents. The moves have always been sudden, uncalculated and driven more by imagination. Never it wasn’t the new start or the challenge of coping that was frightening, it was the return. After a while I realised that the U-Turns were also a new chapter in my life, helping me to carry on. And through this insight I learnt that my approach to risk came not from a desire to shape my destiny, but from a willingness to accept it, with all its struggles, successes and failures, pains and joys. Standing on the ground, I understood that life is open to us if we dare to try and sacrifice. For instance, when my wife Diana and I moved to San Francisco, there were no friends, relatives, scholarships or jobs waiting for us; we arrived alone with two suitcases. We often found ourselves in extremely difficult or dangerous situations that, had we foreseen them, we might not have even started. Looking back, we believe that moving to San Francisco was the one of the best decision we ever made. I became a professional artist and we formed lifelong friendships and relationships in an amazing city. Since then, my work has been shown in many places around the world, including galleries, art fairs, and museums. Some of these places are Art Taipei in Taiwan, Miami Scope, Florida State University Museum of Fine Arts, the Marin Museum of Contemporary Art in the U.S., and the Munkácsy Mihály Museum and Damjanich János Museum in Hungary. Recently, my solo exhibition has received a lot of attention in South Korea, with more than 40 articles published, including in major media.
All three of these places, the U.S., Europe, and Asia, have definitely had an influence on my art, not just my life experience. If my work attracts attention, perhaps it’s because I’m always looking for the general core in particular phenomena. While I’m inspired by specific places, people, situations, or environments, I’m most interested in understanding them. I see my art as a way of having a real conversation with people. I use a range of techniques to connect with how they see things. For example, I apply a limited but varied range of colours that include deep blacks like spinel and mars black, as well as whites like titanium and lead whites. This mix of colours encourages people to add their own feelings or ideas to the images, making it their own experience.
In a broader sense, by using the tension between light and dark, by showing the variety of greys, and by acknowledging the existence of colour as a fundamental element of human perception, I am trying to convey a complex idea through artistic means at the maximum level of reduction. In other words, I want to communicate something positive and important directly in the international language of images as best I can. That is, in the vastness of the universe, the infinite space in which we live, the importance of individual actions within the dynamics of the community and the natural environment remains very significant. I communicate that no one truly exists in isolation and that we act with purpose and in community, just as colors only make sense in light and in relation to each other.
Let’s say your best friend was visiting the area and you wanted to show them the best time ever. Where would you take them? Give us a little itinerary – say it was a week long trip, where would you eat, drink, visit, hang out, etc.
Budapest is an international and diverse city, its two parts, Buda and Pest, are impressive. The Danube is the widest river in Europe to divide a city in two. A very nice but long walk from the dense city centre of Pest across one of the bridges to the hills of Buda is a good programme. Both the architecture and the scenery attract many people. Public transport is really good, so if you get tired you can easily catch a tram, bus or metro. For the evening there are many good restaurants and clubs in the downtown area with great food and music. For relaxing the baths of Budapest are excellent. I would recommend the Széchenyi Thermal Bath, it is in the City Park which is my favourite place. It’s one of the oldest public parks in the world, next to the impressive and iconic Heroes’ Square with its great museums and the new House of Music Hungary. The City Park is definitely worth visiting more than once.
Shoutout is all about shouting out others who you feel deserve additional recognition and exposure. Who would you like to shoutout?
First of all, I couldn’t be where I am without the love and support of my wife Diána, and it’s hard to express how important she is in so many ways and how grateful I am to her. I also owe much to my artist friends such as Drew Price, Adam Hunter Caldwell, Chris Farris, Mark Nobriga in the Bay Area or drMáriás, Michael Pettet, Ákos Bánki in Budapest. The guidance and help of my former teachers such as Carolyn Meyer, Jenny E. Balisle, Zin Lim in the US or Mihály Schéner in my home country have played an important role in every success I have achieved. I can’t thank them enough. I must also extend my gratitude to my close Hungarian friends for their persistent encouragement and support over the decades. Thanks to Krisztián Szabados, Zoltán Kőváry, Attila Nyári and Peter Király for believing in me.
Recently, Han Byung-Chul’s book ‘Saving Beauty’ has been the most influential for me. I was uplifted to read that despite the ephemeral nature of contemporary “like” perceptions of events, creations, opinions, etc., the philosopher-writer affirms that beauty remains a universal standard, “the poetic name of existence”. I align with his viewpoint that in the digital age, imagination, silence, and personality must be given equal protection to that of beauty. But the most compelling aspect of the book for me is when Byung-Chul reminds us that in our data-laden but ill-informed times, beauty is still a real enigma.
II. Studio & Practice
Conversations focused on studio practice.
Műteremlátogatás Simon-Mazula Tibor festőművésznél
Kocsis Katica
Kultúra.hu, June 27, 2023(Hungarian)
Még hopp-por sem kell hozzá, hogy a VIII. kerület szegényes miliőjéből hirtelen San Franciscóba kerüljünk. Elég hozzá felugrani Simon-Mazula Tibor Nyolcésfélben található műtermébe, ahonnan a Californian Funk fesztelen dallamai szűrődnek ki.
A festő nemrégiben költözött ide, és bár mindössze tizenegynéhány négyzetméter a műterme, minden adott benne a szabad alkotáshoz.
„Egy festő ritkán dolgozik ideális körülmények között, de az évek során megtanultam, hogy igazából bármilyen térben lehet alkotni. A Nyolcésfelet különösen kedvelem, mert nagyon hasonlít ahhoz a kaliforniai épülethez, ahol korábban béreltem a műtermem”, mondja Tibor, aztán azt kezdi mesélni, hogy milyen extrém környezetekben festett már korábban. Például az amerikai albérletük garázsában, ahol minden alkalommal helyet kellett csinálnia a festéshez. Volt már műterme udvar is, Dubajban pedig egy galéria hátsó részében dolgozott.
Itt pedig bármerre fordulunk, festménybe botlunk. Kérdezem is, hogy ő, akinek a képein annyira fontos a fény és a tér, hogyan képes ennyire közelről festeni. Nem kell távolabb lépnie a képtől, hogy lássa, összeállt-e a kompozíció? Mint mondja, megedződött már a szeme, meg érzi is, hogyan kell úgy komponálnia, hogy a pasztózusan felvitt színfoltokból messziről kirajzolódjon a tér és az alak. „Olykor viszont le is fotózom a képeimet, mert akkor más dimenzióban látom őket, és ez segít, hogy észrevegyem, melyik részen kell még dolgoznom” – teszi hozzá, majd elárulja: ez a módszer arra is jó, hogy gondolkodjon a festményen, amikor nincs a közvetlen közelében. „Az agyam egy szelete mindig a festményeken dolgozik, ugyanakkor nem tudok folyamatosan itt lenni a műteremben – ezért is fontosak ezek a fotók. Nézegetem őket, aztán pedig jegyzeteket készítek, hogy amikor megérkezem, tudjam, mivel kell folytatni a munkát. Sőt, olykor be is karikázok részeket ezeken a fotókon, hogy tudjam, mi az, amihez már nem szabad hozzányúlni.”
Olyan is van, hogy egy képet félretesz, pihentet, mert úgy érzi: két ecsetvonás még hiányzik róla. De ahhoz, hogy rájöjjön, melyek azok, kell egy kis idő, hogy ne lássa az adott képet. Most három munkán dolgozik egyszerre, ezek mind a falon lógnak. Általában nem zavarja, ha látja őket, néha viszont valamelyik annyira idegesíti, hogy inkább a fal felé fordítja vagy elpakolja.
„Ezt például most eltenném, mert nagyon zavar, de egyelőre még szárad” – mutat az egyik festményére, amelynek közepén női alak áll. Tibor a kezében levő csendéletre néz, majd ezt mondja: „Az én esetemben a szimmetrikus kompozíciók valamiért kevésbé működnek. Erősebbek azok, amelyeknél ez a nagyon erős harmónia felborul”. Lehet, hogy mivel ő filmmel és fényképezéssel is foglalkozott, talán egészen másképpen komponál akkor is, ha vászonról meg olajfestékről van szó. Ha ugyanis alaposan megnézzük a munkáit, a képkivágatai szokatlannak és esetlegesnek tűnnek. Sokszor úgy érezzük, mintha véletlenül exponált fotót látnánk. De éppen ez adja a varázsukat, hiszen a hétköznapok jelentéktelennek tűnő pillanatait örökítik meg. A jelen valósága, a pillanat őszintesége mutatkozik meg rajtuk. Ettől nagyon légiesek és átmenetiek, és Tibor ezt a hatást még inkább felerősíti azokkal az újfajta olajfestékekkel, amelyekkel nemrég kezdett kísérletezni.
„Egy ideje barátkozom a glazúrral, amit jobban lehet kenni, és fokozza az áttetszőséget is. Emiatt, bár ugyanúgy sok rétegből építem a képeimet, mostanában nem lesznek annyira pasztózusak vagy falszerűek, mint a korábbiak.” Viszont sokkal többféle anyagi minőség jelenik meg rajtuk: az egyiken annyira vékony a réteg, hogy átüt az alapozott vászon, máshol az alkotó védjegyévé vált vakolatszerűség érhető tetten, de olyan alkotás is van, amelyen fényes felületek képződnek. Én például az egyiken eldörzsölt pasztellkrétás felületekre emlékeztető részleteket fedezek fel.
„Az olajjal finomra lehet hangolni a tónusokat” – mondja, majd azt hangsúlyozza, hogy neki tulajdonképpen maga az olajjal való játék a festészeti koncepciója. „Az olaj számomra óriási univerzum, amiben még ennyi év után is fel tudok fedezni újdonságokat. Az nem fontos számomra, hogy a kép jelentsen valamit. Úgy érzem, hogy a fogalmisággal elveszítünk valamit, ami a festmény tulajdonképpeni esszenciája.
A képet szerintem érezni kell, át kell venni a rezgéseit, ezt pedig a karosszérialakatostól a brókeren át az esztétáig bárki meg tudja tenni, ha elég érzékeny hozzá.
Ha elkezdjük kutatni a jelentést, akkor eltereljük a fókuszt arról, amitől tulajdonképpen festmény lesz a festmény. Ez pedig a színtiszta anyagisága.”
Tibor előszeretettel kísérletezik az anyagokkal: vulkáni hamut meg csontport kever az olajfestékbe, máskor pedig olajat önt a felületre, hogy megnézze, hogyan oldódik fel a már megszáradt réteg. A vásznat is ő alapozza, olykor durvább, máskor finomabb alapfelületet képezve. Mivel számára az olajjal való játék a lényeg, nem kiállítási anyagokban gondolkodik: festészete lassan és szinte átmenetek nélkül alakul.
E munkái a novemberi tajvani kiállítására készülnek. Nincsenek rámára feszítve, mert így egyszerűbb lesz szállítani őket. Ezt az alkotási módot is épp most tanulja. A rugalmassága miatt komfortosabbnak érzi, ha a felfeszített vászonra fest. A fatáblára szögelt vászon másképpen működik, ha festék kerül rá, ezt még szoknia kell. Farostlemezre sosem tudott festeni: annak merevsége és ridegsége korlátozza az alkotásban.
Körbenézve úgy látom, hogy a legújabb munkái mintha színesebbek lennének, mint a korábbiak. Mint megtudom, a régebbieket is ennyire élénk árnyalatokkal indította, csak aztán szürkékkel és fehérekkel visszavette az intenzitásukat. Most azonban egyre inkább úgy érzi, hogy szabadon engedheti a telített tónusokat. Változás még, hogy megjelentek a munkái között az enteriőrök. Már legalább egy éve izgatja, hogy belső tereket fessen figurák nélkül. És bár hiányzik róluk Diána, a múzsa, a női alak, aki/amely eddig jellemzően minden festményen ott volt, így is érezni rajtuk az emberi jelenlétet.
Az otthagyott tárgyak: pohár, táska, gyümölcskosár vagy csokorba rendezett virág mind arról mesél, aki most épp nincs jelen a képen.
Ezekre az enteriőrökre vonatkozóan viszont szembetűnővé válik komponálási módszere. Tibor festőként sem engedi el matematikusi mivoltát: minden kompozícióját az aranymetszés szabályai szerint, milliméter pontosan megszerkeszti, mielőtt festeni kezdi. „Ez számomra támpontként szolgál, egyensúlyi helyzetet teremt a kép terén belül, ugyanakkor szabadon el is térek tőle, ha az intuícióim más irányba terelnek. Ez a geometrikus szisztéma megadja a kép struktúráját, segít az arányok meghatározásában, rendszert ad a kompozíció alá, viszont olykor teljesen felrúgom a szabályait. Csak addig fontos, amíg engem szolgál, nem hagyhatom, hogy a rabszolgája legyek.” Fotókat is használ a kompozícióihoz, amelyeket aztán digitálisan átalakít. Így születnek meg a képek és lesznek egyszerre valóságosnak és fiktívnek hatók.
És bár szerkeszt és tervez, festési attitűdje inkább intuitív és expresszív, mint kiszámított. „Olykor teljesen elszabadul a pokol: közvetlenül a képre nyomom a festéket, amit ott keverek ki, majd elkaparom, visszatörlöm. Gyakran festek az ujjammal és a kezemmel; szeretem, ha közvetlen kapcsolatban vagyok az anyaggal.” A vásznat néha ledobja a földre, papírokat szór szét, dübög és dobol (egyébként valóban tud dobolni is), aztán pedig reneszánsz festőkhöz hasonlóan elkezd sokkal finomabban és pepecselősebben dolgozni. Arra azonban vigyáznia kell, hogy ne dolgozza ki túlságosan a képet, mert akkor az eredmény túl kifinomult lesz, attól pedig elnehezül a kompozíció. „Olyankor el kell dolgozni az egészet, hogy újra jó legyen”, mondja.
Szerinte a kép folyamatos áramlásban létezik: „Haladsz vele, majd eljöhet egy olyan pont, amikor túldolgozottá válik, viszont utána, ahogy tovább dolgozol rajta, egyszer csak megint jó lesz. Éppen ezért sosincs kész egy kép, mindig csak aktuális állapota van, amihez bármikor hozzá lehet nyúlni.”
Kísérletezések sokasága és tévutak sora alakítja, fejleszti a festői nyelvet, emiatt soha nem ijed meg attól, ha rossz kép kerül ki a keze alól. „Szerintem a művész folytonosan cirkulál maga körül; olykor messzebre jut, aztán kisodródik, de végeredményben mégiscsak koncentrikusan épül egy alkotói hang vagy pálya”.
A beszélgetés végére Csontváry is előkerül, mivel sikerül megtalálnom a párhuzamot az egyik műtermi enteriőr meg a Taorminai naplemente között. Ennek nyomán kiderül: részben a „cédrusfestőnek” köszönhető, hogy Simon-Mazula is a képzőművészet irányába indult el. „Kamaszként egy Csontváry-kiállítás akkora hatással volt rám, hogy eldöntöttem: én is ezt akarom csinálni.”
Studio Visit — Tibor Simon-Mazula
Edit Décsi
Hungarian Television — Nézzünk szét (M2 Petőfi TV), June 27, 2023(English subtitles) — Video: https://www.youtube.com/watch?v=ExAold36f0w
Tibor S-M:
Most of my paintings depict a person, a figure. This is a very important aspect of my work; it is a conscious decision to portray people within their environment. I want to speak to people in the sense that they can relate to the image through the figure. My wife, Diána, is my muse, and she is the main character in most of my paintings. (00:25)
Edit D:
Tibor Simon-Mazula’s paintings focus on movement and the captured moment. The focal point is not placed exactly in the center, but always positioned deliberately. (00:34)
Tibor S-M:
When I begin a painting, I construct the image. There is always a geometric foundation. I compose it. In a classical or traditional sense, I start with a black-and-white drawing. I lay down the structure first, then the colors, and finally build up the texture. Here, you can see the architecture of the image; the geometry is carefully considered. There is a certain regularity to it, even if the gesture and brushwork are much looser. (01:06)
Edit D:
Tibor likes to experiment with materials. He mixes pumice or bone ash into the oil paint to achieve the rough, plaster-like surfaces characteristic of his work. (01:17)
Tibor S-M:
This is not a digital image. For me, material is fundamental to painting. In some areas the paint is thick, standing out, rough; in others, like here, it becomes very thin, fine, even transparent. In this section, for example, the canvas shows through. (01:42)
(Music)
Tibor S-M:
Layering is present both in technique and in meaning. A painting does not communicate directly. All these small — or not so small — details (laughs), such as color, suggest this. The remarkable thing about painting is that we can perceive it all at once, and yet, over time, the painting does not change, but it continues to reveal itself. Painting is connected to time. The layers unfold gradually. (02:16)
(Music)
Tibor S-M:
For almost a year now, I have been preparing for my solo exhibition in Taiwan, which has a title and a concept that unifies all the paintings. The theme is rising, awakening, or revival. I refer to this partly through symbols, but mostly through color. Recently, people have noticed that my work has become more colorful than it used to be. (02:45)
Edit D:
Is there a final brushstroke for a painter? Is it possible to truly finish a painting, or do you simply stop? (02:51)
Tibor S-M:
Painters often say that you have to know when to stop. It’s something you must learn. But I don’t entirely agree. I think that if you continue working, of course there is a risk of ruining the painting, but over time it can become a new work — I would say a more mature one, though not necessarily “better,” because that is difficult to define in art. So I don’t think you can ever truly end a painting by saying, “now it’s finished.” (03:30)
III. Hungarian Context — Selected Interviews
Early conversations on biography and transatlantic experience.
-
Észak-kaliforniai művészidentitással Magyarországon
Interjú Simon-Mazula Tiborral pályakezdésről, az USA-ban töltött évekről
Tóth Ditta
PRAE•HU, 2020. február 15.
(Hungarian)Simon-Mazula Tibor neve egyelőre kevéssé ismert Magyarországon, ellenben San Franciscóban és az öböl környékén annál inkább. Képzőművészeti tanulmányait az USA-ban végezte, aztán festői karrierje is ott indult el. Számos egyéni és csoportos kiállítás, valamint külföldi művészeti díj után most Magyarországon él.
PRAE.HU: Mi vitt annak idején külföldre, és miért éppen Kaliforniába?
Mindig vonzódtam nyugat felé, mert úgy éreztem, hogy ott sokkal több lehetőség adódik. Ezt a későbbi amerikai tapasztalataim meg is erősítették. Kint nagyon aktív művészeti élet folyik, és ha az ember alkotni akar, akkor nagyon sok minden támogatja ebben. Észak-Kalifornia kulturálisan nagyon heterogén, mert sokan települnek be Latin-Amerikai országokból, illetve Kínából és Dél-Koreából. Folytonos mozgás jellemzi mind az emberi kapcsolódások, mind a nézőpontok tekintetében. Ez a sokszínűség jelentős hatást gyakorol a művészeti életre is, így Kalifornia nagyobb rálátást kínál a világra, hiszen fontos gócpontként jelenik meg Európa, Latin-Amerika és Ázsia irányából. Emellett óriási lehetőségekkel bíró hatalmas művészeti piacot is jelent. Mindazonáltal elsősorban kalandvágyból mentem külföldre, hogy új dolgokat tanuljak, tapasztalatokat szerezzek.
PRAE:HU: Hogyan találtak meg a lehetőségek?
A 2000-es évek elejétől kezdve folyamatosan kerestem interneten annak a lehetőségét, hogy hogyan tudnék külföldön tanulni. 2009-ben elküldtem a jelentkezésemet San Franciscóba, festő szakra, ahová fel is vettek. Egyébként ritka dolog, hogy valaki művészeti esterképzést végezzen Amerikában. Úgy gondoltam, majd utólag szerzek ösztöndíjat is valahogyan, de nem sikerült, mert ehhez amerikai állampolgárnak vagy kimagasló élsportolónak kell lenni. Ám addigra én már harmincöt éves elmúltam, és nem voltak kapcsolataim sem. Gyakorlatilag két bőrönddel állítottunk be.
PRAE.HU: Milyen volt a felvételi?
Egy motivációs levélben kellett megfogalmaznom, hogy mi közöm a művészetekhez és miért akarok erre az egyetemre menni. Természetesen csatolni kellett önéletrajzot és saját munkákat, rajzokat is. Én Magyarországon elvégeztem több filmes képzést, tehát voltak rövidfilmjeim, amelyeket addigra már elég sok helyen levetítettek a világon. Ezt biztosan figyelembe vették a felvételinél. Az egyetemre viszonylag sok embert vesznek fel, de a nyolcvan százalékuk kihullik elég gyorsan, mert iszonyú nehéz végigcsinálni. Mi is fogcsikorgatva tettük, de a feleségem nem engedte, hogy abbahagyjam. Mérhetetlenül intenzív időszak volt. A külföldiek maximum négy évet kapnak a képzés elvégzésére a vízum miatt, tehát ez a nyomás is ránk nehezedett, ráadásul Amerika tele van szokatlan ingerrel, amely még intenzívebbé tette mindezt. PRAE.HU: Magyarországon és Kaliforniában is jártál egyetemre, tehát látod a különbségeket ezen a területen. Beszélnél kicsit a tapasztalataidról? A kreditrendszer és a technikai rész eléggé hasonló, de ettől függetlenül nagyon különböznek egymástól. Amerikában többféle metodikát alkalmaznak a művészeti oktatásban. Sokkal változatosabb, mint nálunk, Magyarországon. San Franciscóban például kétféle festészeti képzést találunk, Mindkettő nagyon kiemelkedő szakmailag. Az egyik az akadémiai, klasszikus vonal, sok festészeti és rajzórával. A másik pedig az Art Institute, amely inkább konceptuális irányokra fókuszál, elméleti alapokkal és kevesebb technikai képzéssel. Sőt a Berkeley US-n is indulnak művészeti szakok. De az előbb említett kettő a leghíresebb és közöttük is hatalmas különbségek vannak.
Engem az akadémiai képzés jobban érdekelt, mert én itthon már elvégeztem egy matematika - rajz szakot, tehát volt előképzettségem. Ezért inkább klasszikus festészetet akartam tanulni. Ez nem állami egyetem volt, hanem egy festő alapította annak idején, és a mostani tulajdonosa az ő dédunokája.
Számomra nagyon érdekes volt, hogy nem voltak vizsgaidőszakok. Három és fél hónapos intenzív szakaszok vannak, amelyek a hetek előrehaladtával egyre keményebbé válnak. A végére teljesen kifulladsz, mert a teljesítés feltételét mindig magas követelményekhez kötötték. Nagyon erős a gyakorlati képzés, és ennek hatékonysága meglepő volt a számomra. Volt „szakmai Bemutatkozás” (professional presentation) óránk például, ahol megtanították nekünk, hogyan kell szakmai levelet írni, hogyan lehet bejutni egy galériába, azaz megtanították az önmenedzsment alapjait, ami nagyon fontos egy művész életében.
“
Az absztrakt festészet órák végén mindig volt egy hatvan perces kritikai rész, ahol begyakorolhattuk, hogyan beszéljünk a saját képeinkről, illetve, hogy hogyan kezeljük a műveinkről kapott véleményeket is. Azt kellett megértenünk, hogy ilyenkor nem arról kell beszélni, hogy miről szól a kép maga, mert őket inkább az érdekli, hogy az adott alkotó miért csinálja, amit csinál, hogyan valósítja meg és mennyire hiteles abban. Ezek nagyon erős alapokat nyújtottak a kinti művészkarrierem beindításában.“Azt is megtapasztaltam, hogy kint minden szakmai kapcsolatokon keresztül működik, ahol a galériák és a múzeumok is nagyon nyitottak az újdonságokra. Nem az a fontos számukra, hogy ki mennyire van rajta az aktuális trendeken, hanem azt keresik, aki nem illeszthető be sehová. Nekem a magyarságom ilyen szempontból előnyömre vált.
Számomra az itthoni, festészettel kapcsolatos elitizmus kissé szokatlan érzés, mert ott ez teljesen lebomlott bennem. Itthon tapasztalható némi feszültség a kiállítási megnyitók kapcsán a szakma részéről, pedig a képzőművészet alkalmas lenne egy ennél közvetlenebb légkör megteremtésére is, hiszen a színházzal és a filmmel szemben itt nincsenek széksorok, nincs óriási kivetítő, amelyek eleve szétválasztják az alkotót a befogadóktól. Amerikában egy kiállításon mindenki nagyon közvetlen, a galériás és a művész is nagyon nyitottan fordul mindenki felé, egyik sem emeli magát talpazatra. Az a cél, hogy elérhetővé tegyék a művészetet és ebben minden résztvevő egyaránt érdekelt.
Természetesen vannak látogatóként megélt tapasztalataim is, például a figuratív vonal két nagyon ismert kortárs képviselőjével, Alex Kanevskyvel és Ann Galevel. Az teljesen elfogadott, hogy az ember odamegy (még az ilyen neves) művészekhez is, vált velük pár szót, kérdezhet a műveikről. Sőt, az is elfogadott, hogy odaadja a névjegykártyáját, mert ez egyáltalán nem számít tolakodónak.
PRAE.HU: A művészeti életben gyakran találkozunk a választott alkotói identitás és a civil élet különbségeivel. Simon-Mazula Tiborként te amerikai vagy magyar művész vagy?
Angol szövegekben azt szoktam írni, hogy hungarian born, vagyis magyar születésű. Itthon pedig úgy használom, hogy magyar-amerikai festő. Ha a képeimről van szó, fontosnak tartom, hogy tudják, magyar vagyok, de Amerikában kaptam művészeti képzést.
Itthon azt érzem, hogy, mivel nem a Képzőn végeztem, nem vagyok az itthoni művészek közé ”beágyazva”. Persze nagyon jó barátságokat már sikerült kialakítanom, és törekszem is rá, hogy a közeg jobban befogadjon. Igazából nem tudom, hogy mennyi és milyen energiát kell abba belefektetni, hogy a magyar szakma is elismerjen. Azt gondolom, hogy az elég lesz, ha csinálom a dolgaimat és nyitott vagyok az itthoni művészekre is.
PRAE.HU: Mitől lesz sikeres egy képzőművész kint Kaliforniában, és mitől Magyarországon?
Ez a kérdés engem is régóta foglalkoztat. A siker számomra az, ha az ember tovább tudja vinni a munkáját, abban következetes tud maradni és azt értékelik is, tehát megtalálja a maga közönségét. A közönség megtalálása azonban teljesen mást jelent a két ország esetében. Amerikában azt a tanácsot kaptuk, hogy csináljuk azt, amit szeretnénk, majd megtaláljuk hozzá a megfelelő galériát, mert ott van vagy ötszázezer szerte az országban. Amint megszűnnek, újak jönnek létre. Minden annyira könnyen változik, hogy nem lehet igazán igazodni hozzájuk. Elkezdesz valamit csinálni és lehet, hogy mire odaérsz a kész művekkel, már régen bezártak. Magyarországon ezzel szemben tapasztalok egy bizonyosfajta beszűkültséget a befogadói oldalon, illetve az alkotók részéről is. Itthon a konceptuális művészet még mindent visz. Ezzel nem ítéletet fejezek ki, csak mondom, hogy más az alapállás.
PRAE.HU: Nyilván a gyors változáshoz való igazodás az életvitelből is fakad. Gyakran költöznek, gyakran váltanak munkahelyet, iskolát, minden évben más osztálytársakkal találkoznak, stb. Minden változás sokkal nagyobb dinamizmussal történik, mint itthon, nálunk.
Igen, minden nagyon mobil. Gyorsan reagálnak az új helyzetekre, könnyen változtatnak, viszont a barátságok ott is ugyanolyan mélyek. Ez a művészetre is igaz lehet. Természetes jelenség, hogy a művész több mindennel foglalkozik egyszerre, ráadásul ott művésznek lenni rangot jelent. Ezen talán lehetne változtatni Magyarországon.
PRAE. HU: Gondolom, a képeladásban is megjelennek a különbségek a két ország között.
Igen. Azt megtapasztaltam itthon, hogy az a réteg, amelyik megteheti, hogy vásárol egy festményt, nem biztos, hogy tisztában van az értékével. Ha például háromezer dollár egy festmény Amerikában, az nem egy nagy összeg. A galéria elvisz negyven-ötven százalékot, figyelembe kell venni az anyagköltséget is, szóval megkap a művész ezer dollárt érte. Kint azonban, ha hiteles egy művész, az azt is jelenti, hogy sohasem megy lejjebb az ára. Ezek jó befektetések, és sokszor tényleg csak a befektetés miatt vásárolnak, vagyis eszmei és anyagi értéke is van a képeknek.
Itthon, úgy látom, hogy sokan úgy vásárolnak képet, hogy valaki megmondja, mit kell venni, mert „az megy” éppen. De egy festménynek nem biztosan attól van értéke, hogy aktuálisan divatos. Ha egy kép értékes, az azt jelenti, hogy bárhol a világon kifizetik érte ugyanazt az árat. Az azonban szerencse, hogy ma már sokkal több embernek nem jelent problémát Magyarországon festményt vásárolni.
PRAE.HU: Miért jöttetek haza?
Több oka is van. Egyrészt a szüleink miatt, másrészt a távolság miatt. Teljesen más elmenni San Franciscóba, mint Berlinbe vagy Bécsbe. Kint pedig mindennek óriási súlya van, nem tudunk gyorsan hazajönni, ha baj van. Nem lehet csak úgy szabadságokat kivenni. Többek között az is ok volt, hogy a Bay Area az utóbbi időben irreálisan drága lett. Több barátom is eljött már onnan emiatt. Egyelőre nem akartunk Amerikán belül máshol letelepedni, de bármikor visszamehetünk, és gondolkodunk is ezen.
PRAE.HU: Amikor kint éltél, figyelted, hogy mi történik a magyar kulturális életben?
Valamennyire igen, bár nem nagyon látszik onnan Magyarország. Sajnos a magyar képzőművészet egyelőre nincs rajta a térképen.
“
A román és lengyel művészetről beszélnek San Franciscóban is,de a magyarok sajnos még nem keltik fel az érdeklődést. Tarr Béla nevét ismerik, ám képzőművészt egyet sem. Ennek igazából annyiban nincs jelentősége, hogy ha valaki magyarként kint tevékenykedik, az nekik már érdekes, mert elsősorban az embert nézik.”
PRAE.HU: Most Magyarországról figyeled, hogy mi történik kint?
Igen, amennyire tudom. Több művésztársammal tartom a kapcsolatot és a kulturális sajtót is figyelem. Úgy látom, hogy jelenleg nem mennek végbe nagy ívű művészetelméleti folyamatok. A marketing jelensége az aktuális sláger, azaz, hogy hogyan lehet elérni, hogy egy művész megéljen. Ehhez rengeteg új applikációt is fejlesztenek. A művészetelméleti oldalon inkább egy újrafelfedezési hullám észlelhető. Már nem az van, hogy valaki konceptuális művész, hanem az, hogy „kortárs konceptuális”. A figuratív művészet is kezd újra felfutni, de ez is kortárs motívumokat kap. A dekoratív design felé élénk az érdeklődés, ehhez is jelentős a digitális, technikai támogatottság.
PRAE.HU: Kik hatottak a művészeti szemléletmódod kialakításában?
Többen is, például Ann Gale, egy seattle-i festőnő, akinek elképesztően érzékeny munkái vannak. Alex Kanevskyt is nagyon szeretem, ő egy orosz származású amerikai művész és matematikus, aki teljesen megújította a figurativitást. Ezen kívül a Bay Area Figuratív Art művészei. Amerika elképesztően változatos, és ebből csak néhány dolog jut át számottevően Európába. A landart, az absztrakt expresszionizmus például igen, de Kaliforniában közben a figuratív festészet tovább virágzott a Bay Area Figuratív Movement keretein belül és még az absztrakt megerősödése sem zavarta meg. Aztán ott vannak Elmer Bischoff és Richard Diebenkorn művei is…
Engem azért is szerethettek ott, mert a gondolkodásommal jól bele tudtam illeszkedni ebbe a vonalba, viszont az anyag- és színhasználattal mégis valami újat is tudtam hozzáadni. Ők a kortársak, de korábbi korok is inspiráltak. Szeretem a reneszánszot és az impresszionizmust. Nagy kedvencem Degas, bár még nem találkoztam olyan festővel, aki ne értékelte volna őt nagyra. Anselm Kiefer művei is egészen elképesztőek. Magyarországról pedig az Alföldi iskola művészei voltak rám óriási hatással.
PRAE.HU: Kialakítottál egy sajátos vizuális nyelvezetet, amely egyedivé és felismerhetővé teszi a képeidet. Az eszközöket, anyaghasználatot is kint kísérletezted ki ehhez. Fontos szempont, hiszen az anyagiság erősen meghatározza a műveidet. Hozzáférhetőek ezek Magyarországon?
(Nevet) Jó, hogy kérdezed, mert három hete jöttem rá, hogy ez tényleg elég nagy probléma. Hoztam ugyan egy nagy adag festéket annak idején, de annak a nagy része már elfogyott. Szerencsére annak a két nagy amerikai festékgyártó cégnek, amelyek festékeivel dolgoztam, azóta már van lerakata Európában is. Nagyon kedvelem a Gamblin termékeit az élénkségük miatt. Elkötelezett emberek csinálják, külön laboratóriumot működtetnek azért, hogy új színeket kísérletezzenek ki. Most fogok tőlük rendelni egy olyan speciális szürkét (Torrit Grey), amit csak egy évig forgalmaznak majd, aztán egy újabb változatát dobják a piacra. A különböző kemikáliák maradékaiban összegyűlt pigmentekből készítik. Gyakorlatilag reprodukálhatatlan lesz később. A másik tényező az anyagok eltérő minősége. Én használok timsót, ettől repedezik ki az alap, de sajnos ez magyar timsóval nem működik. Más az anyagok minősége, ezt több Magyarországon élő külföldi festőismerősömtől is hallottam már. Ez nem azt jelenti, hogy rosszabb, csak azt, hogy más, és ezért másként is működik a vásznon.
PRAE.HU: Mik a terveid a közeljövőben?
2019 augusztusában jelent meg egy szövegekkel is ellátott képzőművészeti album a munkáimmal. Az ország több városában is volt ennek könyvbemutatója. Amint ez a projekt lezárul, elsősorban a festés felé szeretnék fordulni. Az anyaggal kísérletezem még mindig, olyan ez nekem, mint egy játszótér. Egy amerikai festő barátom is felkért egy közös installációs munkára. Ezeken kívül azt tervezem, hogy részt veszek egy rezidencia-programon Tajvanban, mert nagyon érdekel az ázsiai művészet, azon belül is főként a kínai, tajvani és a koreai művészet. Tanulni és tanítani is szeretnék.
A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos tapasztalat, hogy a közönség megtalálása teljesen mást jelent a két ország esetében. Simon-Mazula Tibor Amerikában azt a tanácsot kapta, hogy csinálja azt, amit szeretne, majd megtalálja hozzá a megfelelő galériát. A galériák és a múzeumok nagyon nyitottak az újdonságokra, azt keresik, aki nem illeszthető be sehová. Így még a magyarság is előny lehet.
-
Magyar festő képeit állítják ki az USA egyik meghatározó múzeumában
Ábrahám Ambrus
ZOOM.hu, 2018. június 12.
(Hungarian)A floridai állami egyetem képzőművészeti múzeuma egyetlen európai festőként zsűrizte és beválasztotta a következő kortárs művészeket felsorakoztató Kiállítására. Erről, az amerikai, Szűkebben San-Francisco-i művészeti életről, az Amerikából való hazatérésről, s a visszatérés lehetőségéről, okairól eszélgettünk Simon-Mazula Tibor estőművésszel.
A hazai fiatal festőművész-generáció egyik ígéretes tagjaként tartanak számon. Tavaly ősszel az amerikai TheArtlist.com oldal a hónap művészévé választott, míg a napokban az egyik alkotásodat a floridai állami egyetem képzőművészeti múzeuma (MoFA) zsűrizte és beválasztotta a következő kortárs művészeket felsorakoztató kiállítására. Hogy alakult az, hogy itthon ugyan szakmai körökben hallani rólad, de látható sikerek”mégis Amerikában érnek, hiszen egyetlen Európai festőként leszel utóbbi kiállítás résztvevője?
Nincs nagy csoda. Amerikában éltem az elmúlt csaknem egy évtizedben, s a közelmúltban tértem haza. Innen a reflex, hogy alapvetően az Egyesült Államokban veszek részt ilyen eseményeken. Ezekből pedig arrafelé azért nincs hiány, ettől függetlenül távolról sem könnyű bekerülni egy-egy ilyen kiállításra, hiszen azon a terepen szédítő mennyiségű kiváló művész akad. Ebben az esetben sem tért el a folyamat az ismert gyakorlattól. A MoFA pályázatát már egy ideje néztem, kinéztem magamnak, s most jutottam el addig, hogy a képeimet el is küldtem számukra. Az, hogy a kiállításra végül is bekerült az alkotásom, az kifejezetten komoly eredménynek mondható. Egyrészt egy állami intézményről van szó, ami más megítélés alá esik, s nagy presztízst ad az eseménynek. Másrészt egy floridai múzeumról beszélhetünk, amely államnak van egy nagyon komoly törekvése, hogy az Egyesült Államok képzőművészeti életében központi szerepet töltsön be, s nagyon úgy tetszik ez egyre inkább így is van. Vagyis, aki most ott tud figyelmet elérni, az művészeti pályájában tehet egy komoly lépést előre.
Nagy volt a merítés? Mennyien jelentkeztek a múzeum felhívására?
Tudtommal nagyjából 600 alkotás futott be. Ezekből a művekből végül 44 képet választottak ki az augusztusban megnyíló kiállításra. Az a festmény, amit tőlem beválogattak jelenleg San Franciscóban egy barátomnál található. Onnan utazik majd Floridába.
Azt tudom rólad, hogy az Egyesült Államok művészeti életében otthonosabban mozogsz, mint Európában, vagy éppen itthon. Hogy alakult ki ez a helyzet?
Tök egyszerű. Fogtuk magunkat a feleségemmel és odamentünk. Semmi és senki nem hívott. A szándék volt meg, hogy oda akarok menni. Ott akartam tanulni és fejlődni. Így kerültem a San Francisco-i Academy of Art University-re. Nagyon nehéz volt, mivel ösztöndíjam nem volt, így a festés és a tanulás mellett meg kellett még teremteni a megélhetés és az oktatás költségeit is. Ebben óriási támasz volt a feleségem, nélküle ez nem ment volna. Volt, hogy borzasztó kilátástalannak tűnt a kevés kis spórolt pénzünkkel. Végül csak sikerült, s bár nem terveztem, de végül több mint hét évig maradtunk. A második évtől kezdődően belefolytam az ottani művészeti életbe, ami hazai mértékkel mérve szinte felfoghatatlanul hatalmas. Nem csak én mentem az erdőbe befelé, hanem a közeg is beszippantott. Az akadémián önálló kiállításom volt, ami kiemelt esemény lett, s egyébként olyan sikeres lett, amelyre azóta sem volt példa az akadémián.
San Francisco ma alighanem a világ egyik legintenzívebb helye. Szinte mindenből akad. Ezer szám gyűjti a képzőművészeket, a filmipari figurákat, és a világ IT-csakrája is itt van, számos informatikai guru él ott. Mennyire lehet egy ilyen közegnek a részévé válni?
Nem túlzás talán, ha azt mondom, hogy ma már több barátom van ott, mint Magyarországon, s nem csak azért mert a nagy részük elhagyta az országot. Nagyon befogadó hely és közeg. Nekünk, feleségemmel az a város nagyon passzolt. San Francisco nagyon inspiráló, s éppen ezért nagyon könnyű elmerülni az ottani művészeti életben, rengeteg festő, fotós, táncos, zenész él a városban. A filmipar azért már Los Angelesre jellemző, ott mindenki filmes, San Franciscóban meg mindenki művész. Érdekes ugyanakkor, hogy kőszínház lényegében nincs. Egyetlen ilyen hely van, cserébe számos underground mozit találni, és nagyon sok kiállítás van. Az egyensúly azonban feldőlni látszik. Az IT és a Startupok miatt ugyanis a művészek kezdenek kiszorulni a városból. Iszonyú fizetéseket kapnak az informatikai iparban dolgozó srácok, és ezért a város borzasztó drágává kezd válni. Az ő béreikkel a művészréteg már nem feltétlenül tud lépést tartani. Így ők Oakland, Portland és Hawaii felé tartanak. Ami nem jön át Európába talán, hogy San Francisco nagyon feminim. Az első benyomásaim után eszembe is jutott Fellini: A nők városa című filmje. Arányaiban nagyon sok művésznő van, s alighanem ennek is köszönhető, hogy annyira érzékeny, szenzitív hely. Ráadásul rengeteg arca van a városnak. A hippi mozgalom, Jimi Hendrix, a Beat nemzedék, Bob Dylan, Kerouac, Ginsberg örökösei a North Beachen, költők akik engem is befogadtak. Például Jack Hirschman, aki vett is képet tőlem, s nem mellesleg Hemingway fedezte fel, s tanitotta a UCLA-n Jim Morrissont. Coppola például ott jár-kel az olasz negyedben. A fotósa, Pfotenhauer Gundolf szép lassan jó barátom lett. Küldözgette is a képeimet Coppolának a telefonjáról, amikor a stúdiomban járt, de végül nem jött össze üzlet.
Említetted, hogy szokatlanul nagy siker lett az akadémia kiállításod, más hallgatók nem kaptak ilyen lehetőség?
De, igen. Szemeszterenként kiválasztanak ugyan egy művészt és kiemelik. Esetemben az volt kuriózum, hogy az egyetem a munkáimra tekintettel egy teljesen profi csapatot is biztosított, akik megszervezték és összerakták a kiállítást. Ez sikerült végül úgy, hogy hasonló azóta sem volt az intézmény életében. 16 nagy képem volt jelen a tárlaton, amiből 10-et meg is vettek. Az Egyesült Államok egyik jelentős művészeti szaklapja, az American Art Collector pedig egész oldalas cikket közölt a kiállításról. Ezzel együtt sem volt könnyű, de valahogy mindig akkor jött valami siker, amikor éppen elnehezült a lelkem és nem nagyon láttam, hogy hogyan tovább.
Most mégis hazajöttél. Mi volt az oka, ha már így alakultak a dolgok?
Egyszerűen haza kellett jönni, hogy erőt gyűjtsek. Nagyon nehéz ennyire messze. Borzasztó súlyuk tud lenni a dolgoknak ilyen távolságból, ehhez pedig eszméletlenül sok erő kell, s ez van, hogy elfogy. Sokkal nehezebb, mint ha Európán belül költöznél új országba. Az sem könnyű, de itt nem egy kétórás repülőút út választ el a szülőhelyedtől. Ennek minden körülménye pedig komolyan tudja emészteni a lelked. Ezen az sem feltétlenül javított, hogy idő közben úgynevezett O vízumot kaptam, ami alapvetően ritka, hiszen ilyet olyanok kaphatnak, akik a tudományok, művészeti élet, a sport területén kiemelkedő eredményeket érnek el. Ez egyébként kvázi az Egyesült Államok agyelszívó vízuma, csak erről keveset beszélnek.
Kelet-európaiként mennyire voltál érdekes festő?
Talán nem szerénytelen, ha azt mondom eléggé. Ehhez azért tudni kell, hogy San Fraciscóban jóideje már a legtöbb helyen a kínai csattan fel, aztán a spanyol és csak azt követően az angol. Olyan nagyon sok európai pedig nincs, kelet-európai pedig még kevesebb. Ha valaki Amerikába érkezik innen, akkor jellemzően a keleti partot célozza meg. Akik viszont vannak Kelet-Európából, azok jellemzően a számítógépes játékfejesztő iparban dolgoznak, vagy animációs filmekben például a Lucas Arts Studióban. Művésszel ebből a régióból nem is találkoztam, így rendszerint rácsodálkoztak, hogy honnan érkeztem. Ezt idővel megszoktam. Szinte furcsa ezt mondani, de sokszor izgalmasabb voltam az ottani emberek számára, mint ha például francia, német vagy angol lettem volna.
Ugyanez igaz volt a képeidre is?
Az tapasztaltam, az jutott vissza hozzám, hogy igen. Persze sokat képeztem magam, tanultam. Így nagyon sok minden ragadt rám az ottani trendekből, világnézetből, de azokat kevertem – talán nem is feltétlen tudatosan – a közép-kelet-európai szenvedéllyel, ötletességgel, ami nagyon felcsigázta azokat, akikkel kapcsolatban voltam. Távolról sem negatív felhanggal, de az ázsiai, például a koreai festők elképesztő technikai tudással rendelkeznek. Ezt talán már megszokták. Ehhez képest én anyagokkal kísérleteztem, más perspektívákat kerestem, ami rendre felkeltette az érdeklődést.
Feltűnően erős anyag-, festékhasználatod van, ez is az ottani kísérletezésből fakad?
Ott ennek hagyománya van, hogy nagyon vastagon, erősen használják a festéket. El szokták intézni azzal, hogy impasto, meg látványos, de nem erről van szó. A képet azt olvassuk. Az egy univerzális nyelv, s tetszik vagy sem, ebben az amerikaiak piszok jók. Ők tök vizuálisan gondolkodnak. Sokkal vizuálisabban, mint egy magyar vagy más európai. Ott nem az van, hogy nyelvében él a nemzet, ott képekben gondolkodnak. Ez a befogadó közeget is nagyon mássá teszi, mint Európában. Ennek akad egy nem túl hízelgő következménye Európára nézve. A tradicionális értelemben vett festészet Európában kevésbé van jelen. Persze van, ahol akad, Barcelonában vagy Svédországban például nagyon komoly figuratív festészet van, de a kontinensen sok más helyen haldoklik. Amerikában ellenben nagyon élénk mindez. Európa bármennyire is büszke önmagára, a képzőművészet az ötvenes évek óta Amerikában történik. Ha a vizuális művészeteket nézzük a mi kontinensünk csak követi az ott történteket nagyjából 60 éve. Az összes komolyabb trend onnan jön. Sőt, Amerikában, a képzőművészet ezen ága borzasztó módon jön vissza. Azt gondolom, hogy ez egyfajta válaszreakció arra a mérhetetlen technológiai nyomulásra, amit manapság globális szinten lehet tapasztalni.
Nagyon emblematikusnak mondanám azt, amire hosszú idő után döbbentem rá. Éveket éltem a világ technológiai középpontjában, de én embert nem láttam például tv-t nézni, s arra gyúrni, hogy egy új csoda készüléket vásároljon a szobájába.
Korábbról ismerve téged a témaválasztásod is nagyon sokat változott. Egy nagyon intim, belsőséges ábrázolásmódot alakítottál ki. Nem túlságosan intim már ez, nincs meg a veszélye, hogy jobban sérül az ember egy kritika esetén, mint kellene?
Ezzel kell foglalkoznom, de azért már edződtem. Azért az hozzátenném, s nem akarom a hazai közeget bántani, de ahogy arrafelé a művészetet megközelítik, az jóval intelligensebb. A stílus, ahogy a művészt, művészetet megközelítik kifinomultabb. Ott egyfajta rang művésznek lenni. Mint ahogy tudósnak, gondolkodó embernek is. Nem „semmirekellőnek” látják.
Éppen ezekre gondolok. Na, meg arra, hogy ez egy meglehetősen irigy közeg…
Ezekkel nem foglalkozom. Engem nem ez a Magyarország érdekel. A művészete, a történelme, a hagyományai igen, de ez nem. Ám éppen az olyan események, mint, hogy most beválogatták a képemet adnak erőt ahhoz, hogy az ilyeneket elviseljem.
Az intimitásnál maradva, szinte minden képeden feleséged látható modellként. Ezt a szükség hozta, vagy ez egy tudatos választás?
Ennek mindenképpen van egy nagyon erős érzelmi része. Feleségem az életem minden elemében ott van. Együtt csináltuk végig az elmúlt csaknem másfél évtizedet, s ennek fizikai jelenlétén túlmutató jelentősége van számomra. Ezt én szavakkal nem tudom kifejezni. Nekem ez a képesség és készség adatott meg, hogy rajta keresztül lássam érezzem a világot, ő ezért nem egy modell. Az egyetemen én is egyfajta akadémikus festést tanultam. Van egy Fotó: Halász Nóra ő ezért nem egy modell. Az egyetemen én is egyfajta akadémikus festést tanultam. Van egy modelled, megszerkeszted a képet, kidolgozod. Persze én is ebből az irányból közelítek. Ám ezekben az esetekben vannak a klasszikus beállítások, de éppen itt van a gond. Én olyan képeket csinálok, amik nem beállítottak. A pillanat törékenységét keresem, s költőiségük, remélem, s azt hiszem ebben keresendő.
Térjünk vissza a hazajövetelhez. Mi hozott vissza Magyarországra, ha számodra és érzékenységednek sokkal közelebb álló volt az amerikai közeg?
Nekem borzasztó nehéz volt, hogy évente csak egyszer láthattam az édesanyámat. Volt a döntésben persze honvágy is. Nagyon fontos, hogy az ember gyökerei meglegyenek, rendben legyenek. És persze vannak más természetű dolgok is. Ezek egyike, hogy San Francisco eszméletlenül drága hely lett. Tíz éve kivettél egy stúdió lakást 800 dollárért, s ott lehettél a világ művészeti életének egyik középpontjában, ha nem a közepén. Most erre esélyed sincs. Nagyon nehéz megragadni. Olyan mértékben érkeznek az IT arcok a városba az eszméletlen fizetésükkel, hogy képtelenség a lépést tartani. Ma egy kis lakásért simán elkérnek havi 5000, akár 6000 dollárt is. Ezt csak az IT cégek alkalmazottai képesek megfizetni. Ebből van is ellentét, a művészek és az informatikai figurák között, hiszen mindenki ott szeretne lenni. Ezzel együtt feleségemmel az amerikai létünk az amolyan szerzett ügy. Bármikor visszamehetünk oda. Magyarországon megszűnnek dolgok, megváltoznak a dolgok az ellenkezőjére, ott nem.
Ezek szerint idővel tervezed, hogy visszaindulsz?
Tervbe van véve, mert valahogy ott jobban passzolunk, de hogy mikor azt nem tudom megmondani.
Az egyébként, amit itthon tapasztalsz az megvisel?
Nem könnyű. Ám ez furcsa dolog, mert ha rosszul érzem magam, akkor lehet jobb képeket csinálok. Fáradtan egyébként is jobban rajzolok, mint amikor pöccön vagyok. Arról nem beszélve, hogy szüleinktől nagyon sok szeretet kapunk. Itt ez a jó. Ott meg az, hogy olyan állapotban vagy, amiben állandóan lenned kellene. Folyamatosan lehetőséged van, s folyamatosan támogatást kapsz, s ez nagyon pozitívan tud feltölteni. Ahogy az egyik Bújtor István filmben volt, ez nagyon megjegyeztem magamnak; itthon olyan, mintha egy előre leélt életet élnél.
IV. Editorial Interviews
Magazine and editorial interviews.
-
SZÉPSÉG, VESZTESÉG, FIGURA ÉS ABSZTRAKCIÓ | BEAUTY, LOSS, FIGURE AND ABSTRACTION
Fanni RebróGLAMOUR BOOK — Print Edition, March 25, 2023
(Hungarian)
Azért jött haza, mert Észak-Kalifornia pont a másik oldalán van a Földnek. Ennek az óriási távolságnak pedig nagy súlyavan. Nem lehet csak úgy hazapattanni, mint mondjuk Berlinből. Mindenki távol van, az öregedő szülők is. Amerika után most Budapesten él feleségével. Az USA rendkivül változatos, óriású különbségek vannak városok között- éppúgy, mint Európában. Mig Los Angeles nem volt számára szim- patikus, addig San Franciscóról art gondolja, hogy a világ egyik leg jobb városa, kulturális központ sele művésszel. Nincs hozzá fogható a Földön. 2012-160 viszont brutális drágulásnak indult, sok művész elköltözött, több barátja is Európu mellett döntion. Simon- Mazula Tibor most itthhon alkot művészetére azonban több kontinens művészetkedvelő közönsége is igényt tartELVÁGYODAS, UNIVERZUMOK, DIGITÁLIS MŰVÉSZET
Erős és pozitiv tapasztalatai vannak Amerikával kapcsolatban, ahol hét évet ét, és ahol szimén sokaktól hallotta: “el kellene költözni valahova..." Aki úgy megy ki, hogy nincs semmije. (de gyorsan meg akar gazdagodni. valószínleg csalódni fog. Az viszont tény, hogy ezerszer bb lehetség van ott művészként, mint Magyarországon vagy Európában. Mindennap be kopogtat valami az ablakon. San Franciscóban két nagy művészeti egyetem volt, az itthoni MOME-hoz hasonlítható Academy of Art Universityben kezdte kinti pályafutását, a másik pedig az Art Institute (SFAI), ami a konceptuális művészetet képviselte. Az Academy of Art Universityt egy festő alapította, operatőrök, rendezők, filmesek, színészek, illusztrátorok, concept artistok, animátorok, művészet-oktatók, festők tanultak ott a világ minden tájáról, évfolyamonként úgy kétezren. Mára sajnos gazdasági okokból kevesebb a diák, az Art Institute pedig százötven év működés után 2022-ben bezárt. Az egész világon csökken a művészet iránti érdeklődés. Amikor Simon-Mazula általános és középiskolába járt -1991-ben érettségizett - az itthoni és a kelet-közép-európai vizuális szakmai oktatás kimagasló volt. Akkor tőlünk Nyugatra, a vasfüggöny másik oldalán a klasszikus képzés háttérbe szorult az absztrakt művészet előretörése, az új irányzatok, az akciófeatészet és kifejezet-ten a konceptuális művészet megjelenése miatt. Mostanában pedig reneszánszát éli a klasikus rajz és festés, a tradicionális képzés, ahogyan Simon-Mazul tanult.
Mint egyfajta feleszmélés, úgy tér vissza. Nála megvoltak az előnyei, hogy az ő korosztálya ezt megtanulta, ahogy a hátrányai is mindannak, ami itthon kimaradt. Nem művészeti iskolába járt, hanem egy hagyományos gimnáziumba rajz-festés különórákkal. A békés csabai Schéner Mihály festő bátorította és inspirálta ót. Rengeteget rajzolt hétéves korától kezdve, például képregényeket, az iskolaújságba illusztrációkat. A zenéhez hasonlítja a rajzolást, “amire szintén rákap az ember". Matematikát tanult, később kertészmérnöknek, vagy akkori nevén kertépítőnek ment Budapesten, de otthagyta. Szegeden végezte el a rajz-matematika szakot. Aztán visszatért Békéscsabára tanítani, ezután Budapesten játékfejlesztéssel kezdett el foglal kozni: grafikusként számítógépes játékok vizuális világát tervezte. ami huszonhárom évvel ezelőtt nagyon izgatta. Emellett festett, rajzolt, koncepteket, textúrát, karaktereket modellezett olyan játékoknak, mint a Crysis vagy a Joint task force videójátéksorozat, dolgozott animátorként a Warhammer stratégiai játékban is. Mellette zenélt, készített animációs és élőszereplős videóklipeket is. Dolgozott Dubaj ban is mint art director, onnan a Heaven Street Sevennek klipet is készített. Az underground videókat szerette akkoriban a legjobban, ön-kifejezésnek élte meg őket elkészíteni. Közhely, hogy festésből, képzőművészetből nehéz megélni Magyarországon. Feladta a festészetet egészen 2006-ig, de rajzolni el-járt, és tanult filmezni is. A dubaji projektre két hónapra hívták ki, másfél év lett belőle. Dolgoztak a Volkswagennek, a Dubai Airport- nak, az Art Dubainak, az államnak. Akkoriban nagyon progresszívnek számító interaktív prezentációkat is készítettek érintőképernyőre.
A munka mellett festett és kiállítása is volt. Aztán jelentkezett Kaliforniába az egyetemre, mondván, ha felveszik, irány Amerika, ha nem, hazajön. Felvették. Nem ismert senkit, nem is volt egyszerű, de mindig festeni akart, ezt a pályát akarta befutni. A digitális művészetekben való ténykedést kalandozásnak tekintette, még akkor is, ha a kétezres évek elején egy egész világegyetem érkezett meg vizuálisan, és nagyon örült, hogy azt a mélységéig megismerhette. Akkoriban több lehetőség volt a területek közötti átjárásnak. De a festészet iránti vágy volt a legrégibb és legerősebb.
VÁRATLAN SIKER
Mesterképzése idején felesége, Diána támogatta Simon-Mazula elképzeléseit. Elszeparálva élt, mégis rengeteg hatás érte...”Olyan voltam, mint a szivacs"- emlékszik vissza. Elkezdte eladni a képeket, ami Amerikában könnyebben ment, mint itthon. Sokat adnak-vesznek, San Francisco és környéke művészetszerető hely. Tibor szerint,,ott egy művésznek olyan rangja van, mint egy cégvezetőnek, csak nincs annyi pénze. Elismerik, ha valaki a művészetre tette fel az életét. Alex Kanevsky egy kedvelt kortárs művész, orosz származású amerikai, aki előbb matematikát tanult, aztán lett festő. Szimpatikus, hogy művésznek állni választott, választható út, nem kell beleszületni. Európában inkább “művészgenerációkban gondolkodunk." A lényeg azonban mégiscsak az, amit az Art & Fear című könyv sorai között is olvashatunk: “Abból nem lesz művész, aki abbahagyja."
IDŐNYOMÁS HELYETT INSPIRÁCIÓ
“Kint vált nagykorú festőművész belőlem" - meséli. Ekkor harminchat éves volt, egyetem mellett dolgozott. A művészet nem korfüggő, az egyetemen voltak fiatalabb és idősebb csoporttársai is. Biztos benne. hogy huszonévesen el sem tudta volna végezni a képzést. Nem sugallták neki, hogy harmincéves korig mindent meg kell csinálni, nem zárulnak be a lehetőségek, és ez pozitivan hatott rá. Ismeri Jack Hirschman költöt San Franciscóból, aki még Jim Momsont is tanitotta a UCLA-n. A nagy beatgenerációhoz mint Jack Kerouac-tartozik a hires - Lawrence Ferlinghetti, aki százéves korában adott ki könyvet Little boy címmel, miután a hetvenes éveiben mandarinul tanult- ilyen motiváló történetek vették körül. “Egy művész életútja szabálytalanul rajzolódik ki. Borzasztó hullámvölgyei és hegyei vannak." A tajvani ügynöke is hasonlóképp látja: lehet, hogy most eladják minden képét, aztán pár évig egyet sem, mert nem egy klasszikus hivatás ez, aminek van egy szokványos karrierútja. Nincs rangletra A tanítás azonban különböző módokon, de jelen van Simon-Mazula életében, tanitott a Berkeley City College-ban, itthon magántanitványai voltak, most pedig az SZFE-n van egy kurzusa.
SZAKMA, IDŐ ÉS ALAKULÁS — Folyamatosan alakulóban van festészete
Figyeli a trendeket, de nem követi őket. Hisz a keletmagyarországi gyökereiben: a figurális festészet, az alföldi iskola, Ezüst György festóművész világa mind ide sorolhatók az amerikai iskola pedig olyan, mint egy hatásbomba, amit később rádobtak. Bacont, Freudot és a londoni iskolát is nagyon kedveli, ahogyan a vastag anyaghasználatot, a hétköznapi témákat, a színeket.
Nem találok ki semmit, csak újrafelfedezek - ahogy August Rodin francia szobrász mondta, aki újító volt, mégis fontosnak tartotta a folyamatosságot, a múltból való építkezést, ami Tibor számára az időtlenséget jelenti. Alkotásain konkrét szimbólumokat ritkán használ, képeit pedig nem szereti túlmagyarázni. A digital artban, az NFT-ben nem igazán hisz, számára az anyag rendkivül fontos. Szeret ecset nélkül, kézzel festeni, mert abban van valami teljesen ösztönös, mély, emberi, archaikus alkotói kreativ folyamat, ahol az anyag elengedhetetlen. Sokszor maga készíti el a festékeit. Az olajfestéket kedveli, mert az természetes és van ideje a száradásnak, van anyagszerűsége, eltérő, mikor mennyire kenhető. Szeret kisérletezni anyaggal és színekkel is Csontport, márványport, habkövet, szenet, vulkáni hamut is használ, mint sok elődje. Nem várt, csodás dolgok tudnak születni, melyeket csak élőben lehet igazán látni." A nagy képméretek és az olajfesték használata jellemzó festészetére, térbeli és anyagi izgalmat pedig a márványpor és csontpor használatával nyújt. A megjelenő alakok konturja elmosódott, környezetük viszonyában rajzolódnak ki. Az alak és a környezet egyenrangú, a kép minden része fontos, együtt lélegeznek. Nem csak a figura (vagy modell, médium) a lényeges .Fenntart egy műtermet, ahova alkotásai iránt érdeklődőket is szokott fogadni. Szeret művészházban dolgozni, Kaliforniában százötven művésszel dolgozott együtt, aztán itthon is társult pár alkotóhoz.
A MINDENNAPOK MÉLYSÉGE
A mindennapok megszokott, és talán értéktelennek tűnő pillanatainak megragadása látható képein, modellje a felesége. Egyszerre figurativ és absztrakt képei sokat mutatnak, még többet elfednek, miközben a térrel és a fénnyel is játszanak. Kiállitása jelenleg nincs, képei galériáknál vannak, de kizárólagos szerződésben nem áll eggyel sem. Alkotásait 2022-ben itthon, Amerikában és Tajvanban vették főleg. Az amerikai galériák közül a White Walls galériabeli kallitására büszke. Itthon a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban kiállitását követően egy képet ajándékozott a múzeumnak. Idén lesz egy nagyszabású tajvani kiállitása, amire nagyon készül. Ha művészeti vásárokon veszik meg a képeit, akkor nem tud a művei sorsáról, de ha tóle vesznek, gyakran igénylik a vásárlók, hogy találkozzanak, vagy beszéljenek vele, igy az életútjukat is ismeri egy darabon. Vannak víziói, melyek.ahogy Diána, modellje és felesége szokta figyelmeztetni ra, megvalósultak. Szeretne jelentős dolgokat létrehozni, azokat megosztani az emberekkel. Szerinte van értelme komoly dolgokkal foglalkozni, mint a veszteség, a halál, az öröm, szerelem, elköteleződés, támogatás, hogy életünknek van súlya. Ahogy a képeknek is. A türelem nagyon fontos, több képének témája a várakozás. Az összes energiáját arra forditja, hogy még jobb képeket készítsen. Fest fotóról, modell után, gyakran emlékezetból. Ami nagyon fontos számára, hogy ne legyen beallitott a kép, hanem minél természetesebb maradjon. “A figurális művészet egy külön ügy, amikor egy embert fest meg ember, ott egy másik dimenzió van." Fontos szerepe van a megfigyelésnek, a személyes kapcsolatnak. Igy csomó tudattalan dolog előjön. Ha van bármilyen kapcsolat a művész és a téma között, az meglátszik, az a fontos, ami keresztülsugárzik a képen.
