Tibor Simon-Mazula

INTRODUCTION TO THE THIRD CHAPTER OF PURE BEAUTY

Stasis has no part in Tibor Simon-Mazula’s ideas about art and beauty, nor are they found in his thoughtful interpretations of perceived realities. There is nothing quite common in Tibor’s exceptional exploration of what he called “common reality,” and by that he means a mutual reality shared by the artist and as interpreted by the viewer, which may in part refer to “a deficit which ordinary humans...have” – a kind of experiential shortfall possible in the human condition. His intention to depict “normal, everyday situations using [a degree] of visual abstraction” opens an invitation to the viewer ”to discover recurrent motifs, situations, and forms,” thereby proffering a scrap of stability in our mutable and shifting world of human cares and perceptions. His paintings demonstrate his goals, however elusive they may seem to the philosophical skeptic. Maybe Michel de Montaigne was right when that philosopher stated that he would rather “leave it to artists – and I do not know whether they will succeed in so perplexed, so detailed, and so risky a task to marshal this infinite variety of appearances into companies, to resolve our inconsistencies and reduce them to order..., so ambiguous and variegated do they appear in different lights.” Tibor’s ability to marshal the infinite variety of appearances into companies is evident in his presentation of Reading (2018, pp. 60) with its vespertine stillness, or Port (2018, pp. 30-31), which captures the quality of l’heure bleue with its long-shadowed figures and raking perspective.

The overriding (or perhaps underlying) concern for Tibor has always been exploring beauty, evident when he once wrote, “[subjective] Beauty was always...the focus of my art; it is one of the most important ongoing and constant ideas behind my paintings.” Tibor’s four themes or epochs, of Fidelity, Dawning, Recollection, and Pure Beauty, as he has identified them, “are consecutive states of a growth of the individual (artist or viewer)” and they represent a journey “to a milestone;” his explorations of the amorphous “relations between beauty, loss, abstraction, repetition” and the human figure’s place in these contexts, remain “clouded” (or at least not transparent), but for the artist “visual art is one of the most important means to attempt an understanding of it”.

The framework for this collection of 71 paintings and 8 drawings has unfolded over the last seven years; it contains a multivalency and viewers will find correlatives and parallel meanings in its four divisions. As a side note, the number 7 has long been mythologized, signifying (among other things) themes of creation and completeness. The final theme relating to “Pure Beauty” came from Tibor’s exposure to Dostoevsky’s character, Prince Myshkin, who considered that, “Beauty is difficult to judge, I am not prepared yet, Beauty is a riddle.” Tibor also found Dostoievsky referring to “Pure Beauty” in the following phrase: “...Anyway, the ‘poor knight’ did not care what his lady was, or what she did. He had chosen his ideal, and he was bound to serve her, and break lances for her, and acknowledge her as the ideal of pure Beauty, whatever she might say or do afterward.” The poet left it for the reader to infer that the elusive and lofty concept would reveal itself to the human mind (via aesthetic sensation), rather as Tibor hopes his paintings in oil, ash, and marble dust will do. Tibor also said of this collection: “This album follows up my quest for something significant [as manifest in the] paintings, which were inspired by real people, situations and the love I feel towards them — especially to Diana, my wife — Rarely, through the experience of these feelings, I understand a greater abundance, which I can describe with visuals, but not words.” This sentiment can be sensed in the painting, Waking Up (2018, pp. 28).

Tibor’s work in this collection presents ideas of both origin and destination (as well as the artistic and visual journey which gets the viewer and artist from one to the other). No doubt viewers at the distinguished Mihaly Munkacsy Fine Art Museum (among other venues) will find that Tibor Simon-Mazula’s final visual eclogue, ‘Pure Beauty,’ is a fusion of traditional artistic concerns about composition, color, and modeling, as distilled and clarified by some of the newer tendencies of modernism.

— David Riffert
Art-writer, Northern California, USA
Published: ”Chapter 3: Dawning”, Pure Beauty Fine Art Album, ©Sfumato Művészeti Társaság (Sfumato Art Association,) Hungary, August 2019. pp. 54,55.

Simon-Mazula Tibor művészet- és szépségfelfogásában, valamint a valóság mélyreható értelmezésében nincs helye gúnynak. Semmi hétköznapi nincs Tibor rendkívüli felfedezésében, amit ő "hétköznapi valóságnak" nevez. Sem abban, amit ő művész és befogadó közös valósága alatt ért, ami talán a "normális emberi szükségletre" vagy annak hiányára utal. A művész szándéka, hogy "általános, hétköznapi szituációkat fessen (bizonyos fokú) vizuális absztrakcióval". Felhívja a nézőt, hogy "fedezzen fel visszatérő motívumokat, helyzeteket és formákat", esélyt kínálva a stabilitásra az emberi gondoskodás és befogadás változó világában. Talán igaza volt Michel de Montaigne filozófusnak, amikor azt mondta, hogy "a művészekre bízzuk, bár nem tudom, hogy képesek-e olyan mélyreható, zavaros és kockázatos feladatot elvégezni, mint a látvány végtelen változatosságának rendszerezése, ellentmondásainak elsimítása (...), amely a különböző fények megvilágítása alatt változatossá és kétértelművé válik". Egyértelmű, hogy Tibor képes rendszerezni a látvány végtelen variációit, ahogyan azt az "Olvasás" ( Reading, 2018, 60. o.) esti csendje vagy a "Kikötő" ( Port, 2018, 30-31. o.) mutatja, amely a szürkületet hosszú árnyaival és töredezett perspektívájával ragadja meg.

Tibor meghatározó (vagy talán tudat alatti) érdeklődése mindig a szépség felfedezésére irányult, ahogy maga is írja „A szépség mindig is művészetem fókuszában állt, az egyik legfontosabb folytonos és állandó fogalom festményeim mögött.” Tibor négy témája vagy eposza, a „Kötődés” (Fidelity), „Virradat” (Dawning), „Emlékezés” (Recollection) és az „Elemi szépség” (Pure Beauty) utazást jelképeznek „egy mérföldkőhöz”, amit ő maga „az egyén (művész vagy befogadó) egymást követő fejlődési állapotaival” azonosít. Felfedezi „a szépség, veszteség, absztrakció és ismétlődés közötti amorf kapcsolatot”. Az emberi alak helye ezekben a kontextusokban „felhős” marad (vagy legalábbis nem átlátható), de a festő számára „a vizuális művészet a legfontosabb eszköz arra, hogy kísérletet tegyen ennek megértésére”.

A 71 festményből és 8 rajzból álló gyűjtemény szerkezete az utóbbi hét évben kitárult: sok vegyértékűvé vált. A nézők találnak majd azonosságokat és párhuzamos jelentéseket a négy részben. Meg kell jegyezni, hogy a 7-es szám mitizált (mások mellett), a teremtés és a teljesség jelentésével felruházott. Az „Elemi szépség”-hez kapcsolódó utolsó téma Tibornak a Dosztojevszkij-hőssel, Miskin herceggel való találkozásából ered, aki úgy vélte, hogy „a szépséget nehéz megítélni, nem vagyok erre képes, mert a szépség rejtvény”. Tibor ebben a mondatban is megtalálta Dosztojevszkij „Elemi szépség” vonatkozását: „(…) Bárhogy is van, de a »szegény lovagot« nem érdekelte, ki volt a hölgye vagy mit tett. Ideált választott, körbeugrálta, lándzsát tört mellette, szépségideáljának tekintette, bármit mondott vagy csinált azután”. Az író az olvasóra bízta a következtetést, hogy a megfoghatatlan és magasztos fogalom (az esztétikai érzékelés nyomán) felfedi-e magát az emberi elme számára. A művész abban bízik, hogy olaj-, hamu- és márványpor festményei képesek erre. Tibor többek között azt nyilatkozta sorozatáról, hogy „az album azt a célomat közvetíti, hogy valami jelentőset ragadjak meg a festményeken, amelyeket valós emberek és helyzetek, és az irántuk érzett szeretet ösztönöz – különösen a feleségem, Diána iránt. Amikor ezeket az érzelmeket igazán mélyen megélem, olyan élmények zúdulnak rám, amelyeket szavakkal nem vagyok képes leírni, csak látvánnyal tudom kifejezni.” Ez az érzés tapasztalható az „Ébredés” (Waking Up, 2018, 28. oldal) című festményén.

A sorozat mind a kiindulópontot, mind a célt felvázolja (ahogyan a művészi és vizuális utazást is, amely eljuttatja az alkotót és a szemlélőt egyik helyről a másikra). Biztos vagyok abban, hogy (más helyszínek mellett) a nagyhírű Munkácsy Mihály Múzeum látogatói Simon-Mazula Tibor utolsó vizuális eklogáját, az „Elemi Szépség”-et a kompozíció, a szín, a modell hagyományos művészi ötvözetének tartják majd, ami letisztítja és átszűri a modernizmus újabb tendenciáit.

— David Riffert
Művészeti író, Észak-Kalifornia, Amerikai Egyesült Államok
”3. Fejezet: Dawning”, Elemi Szépség Művészeti Album, ©Sfumato Művészeti Társaság, 2019. Augusztus, 56,57. oldal

Fordították: Ható Gabriella , Nagy Áron, Pion István, Simon-Mazula Tibor, Tóth-Zsiga Bolbála

Text of the video made by Hann Art Agency for Art Taipei 2023.

“Painting has a lot of faces. I work with the texture like a little kid, it's an engaging free play! The surface on some zones is even, but elsewhere it is undeveloped. Areas respond to each other. They talk among themselves and also communicate with the viewer.

Our world is full of antagonisms and in my view, art has the ability to unite and to dissolve them at the same time and this is what I am trying to capture in my works. This is what I try to do in my paintings, where the smooth and the rough surfaces, the beauty and the ugliness can fit together. They all complement each other. Silence and sound, nothing and something. Opposing poles merge and harmonize in art.

So, I don't necessarily see dealing with beauty and harmony as the only purpose of Art, even though both phenomena are essential in my practice. I rather see it as that this imperfect planet — that we have to live on with all its beauties and tragedies — is a faulty place, where one of the roles of art is to correct the mistakes of the non-ideal world. And art has the power to help because “this idea about art” can be applied to everyone, not only artists.

For me, this is one of the meanings of the Arts. But, as I said, there are so many other things that could be mentioned. Just one more example; I believe, another important aspect is that Art is able to help us understand the richness of the world, the multiplicity of ideas manifesting in an almost incomprehensibly complicated multitude of phenomena. Through Art, I can respond to this plurality. And, so too the viewer can react to it. It's not a scientific approach, it's an artistic conversation, which is a crucial way of seeing things in my opinion.

I had been searching, I was a musician, I made short films. However, painting had always been there, and that's where I found my “voice”. There are so many things about painting that make me feel that this is my path. I am fascinated by colors and shapes. Although I often apply grays on many areas of my paintings, I consider gray not neutral as there is a lot of color in it. I am captivated by colors and I am particularly attracted to blue.

Among the reasons why I became a painter I may also mention my desire to look for harmony, or to depict chaos. On the one hand this is why painting makes sense to me, but I also do it for other reasons. One of them is the way I paint. There's a direct contact between the surface, the material and me. The canvas and the brush are like instruments. Sometimes I paint with my finger, or with my hand. Sometimes I turn the canvas around or put it on the ground, other times I just shake it. So, painting has this elemental, primitive characteristic that I adore.

Ultimately, we can say, it's a spontaneous improvisational performance that simply freezes, solidifies, and the viewer sees only its result. It has its heights and peaks. At times, it's focused intense work, which can be upsetting. Another time it's just calming. And the beauty of this duality is that you can't predict which phase will come next and when.”

— Tibor Simon-Mazula, 09. 15. 2023

Interview by Edit Decsi for Petofi TV Hungry (July 15, 2023)

Tibor S-M: Most of my paintings depict a person, a figure. I consider this to be a very important aspect of my art; it's my conscious decision to portray people in their environment. I want to talk to people and in the sense that they can identify with the image in some way through the figure. My wife, Diána is my muse and she is the main character in the majority of my paintings.

Edit D: Tibor Simon-Mazula's paintings focus on movement and the captured moment. The focus is not exactly in the center, but certainly in a well designed place.

Tibor S-M: At the beginning, when I start painting, I construct the image. There is a geometric basis. I compose it. In a classical or traditional sense, I make a black and white drawing. I lay down the structure and then the colours, then build the texture. Here you can see the architecture of the image, the geometry is well thought out. There's a certain regularity in it, even though it's a lot more less in the gesture and in the brushwork.

Edit D: Tibor likes to experiment with materials. He mixes pumice or bone ash into the oil paint to achieve the rough, plaster-like surface characteristic of his paintings.

Tibor S-M: This is not a digital work. For me, the material is fundamental in making a painting. The use of paint is thicker in some places so it sticks out, it's rough. In some parts, like here, it's completely fine and thin, and transparent down below. Here, for example, the canvas shows through.

The layering is present in both technique and sense. A painting does not a communicate directly. All these little things - or not so little details (laughs) like the colours - imply that. The fantastic thing about a painting is that we can absorb it all at once and as time passes, the painting doesn't change but reveals itself continuously. So painting is connected to time. The layers gradually reveal themselves.

For almost a year now, I've been preparing for my solo exhibition in Taiwan, which has a title and an idea around which all the paintings are organised. The concept is rising, awakening or revival. I refer to this with some symbols, but I especially mean it with the colours. Lately, people have been noticing that I have become more colourful compared to myself.

Edit D: Is there a final brushstroke for the painter? Is it possible to finish a painting or just to stop?

Tibor S-M: It is an accepted opinion among painters that there is a point when you have to know when to stop. It is said that you have to learn when to stop. But I don't entirely agree with that. I think that when you keep on doing it, of course you might mess it up, but in the course of time it becomes a new and I think more mature - I didn't use the word better because it's difficult to interpret that for a work of art - painting. So I don't think you can really end it by saying 'now it's over'.

Full text of the video made by Hann Art Agency for Tibor’s Solo Exhibition (Still Moments | Rising) in Tainan City from mid-November to the end of December 2023.

About my Painting: “If I can only remember“

“This painting has a pair among my paintings, but this one is a more dynamic and active image. It's about memory, movement and the significance of a moment.

The title of this body of work is about rebirth and awakening; both concepts are related to change. I've found that the important things in life, the big turns, the meaningful events, happen in the blink of an eye, within a very short period of time and are not the result of something planned

It happens in a trice, which I don't think we realize at that particular moment. We probably don't recognize it because our life is a series of moments, in which there are not that many turning points, just a few, and we never realize at which exact moment these big turns actually happen. We only understand what happened to us when we look back, when we remember it. And there is an enormous contradiction here, because when we dig into the past and understand it, we already can't change it.

And for me, that's how this painting is connected to rebirth, to change. It captures a moment and a memory. The figure is in motion, the background is blurred, the corresponding warm and cold colors harmonize and float the figure that is moving. She doesn't walk, she doesn't sit, she doesn't stand up, she just turns around.

I may have succeeded in depicting this in the movement of her feet, the movement of her hands, the movement of her head. These show that the character is in an intermediate state. That's why you can't really read her face. That's why the gestures were very important for me, and so was the space. Here the space is unclear and the figure is somewhat blurred, but certain parts of it are sharp.

I used charcoal here as well, and oil paint. The use of materials in this picture is perhaps the most subtle and sophisticated. I was aiming for nice transitions. I sometimes break up these transitions with strong brushstrokes, ivory black, mars black, or charcoal.

These brushstrokes come to me almost instinctively. At the same time, this painting, like the others, has been designed, planned and thought-out in advance. And yet, the process of creation, the expressive experience of painting, always drove my work forward.”

—Tibor Simon-Mazula, 11. 20. 2023

Full text of the video made by Hann Art Agency for Tibor’s Solo Exhibition (Still Moments | Rising) in Tainan City from mid-November to the end of December 2023.

About my Painting: I’ll wait and see , 2023

“In this picture we see a static, almost rigidly seated figure in the center. The position of the figure is especially important. It's a characteristic of all my pictures, but on this one it is perhaps more traceable than on the others, how precisely the structure of the picture is thought out geometrically. This provides the skeleton, the structure of the whole image. However, I did not want the geometry, this precision, to dominate this subtle moment. So, as I moved forward with the painting, I hid these elements, they disappeared, but like a skeleton, they're there behind the picture.

Not only is the position of the figure extremely relevant, but also the forming of the background. As here we perceive the main character as solid, sharp, or still, but at the same time the background blurs, melts, the space dissolves behind the character.

I'm trying to amplify the mood of the figure, the mood of this captured moment with subtle, beautiful transitions and a variety of blues. At the same time, along with the subtlety, I apply really strong - and I would say rough strokes, rough use of materials to create spots and shapes like here, I left the charcoal in the paint to preserve the expressive momentum of creation in the picture. These are not predictable things. So along with the regularity there are also the unpredictable, unforeseen events.

It's very difficult to talk about what exactly our character, the figure, the protagonist is doing, I can't put it into words, that’s why I make a painting. I want to leave room for the viewer's imagination. Pictures can be explained in some way, but I think it’s better to feel them. That's why I don't want to override the picture with words. I don't want to abrogate what our eyes see with words, and over-explain it.

Maybe I can add that, I had an intention to refer back to the past, to the artworks of earlier ages. That's why the red drapery is in the picture, neatly laid down, not active, at rest, not blowing in the wind, not moving. It's like a prop, not a central theme, but it's the colour that makes it stand out and integrates it.

I spent a lot of time with the face in this image, it's probably the most elaborated here. This was another huge challenge, because of what I said earlier. That it's the colours, the shapes, the gestures, the brushwork that's important, it's about the visuality of the image, and I don't want to overwhelm it with facial expressions, I don't want to over-explain it or be too literal.”

— Tibor Simon-Mazula, 2023

Full text of the video made by Hann Art Agency for Tibor’s Solo Exhibition (Still Moments | Rising) in Tainan City from mid-November to the end of December 2023.

About my Painting: We were there, 2023

“This is a kind-of offbeat picture. It's part of the series, it fits, but it's also a bit out of place. This is a still life mainly about colour. It has a short background story. It was created after we got back from Paris, and I was impressed by the artworks I saw there. I believe that the paintings of Edouard Vuillard and Pierre Bonnard subconsciously influenced and inspired this work. But this was not at all a conscious decision to me. The way the colours burst forth, the way the shapes are broken down, and simplified, I think in some way that is the effect of Paris.

My intention was to make a simple still life which is not quite conventional because of the size and the setting. You can't say it's a still life that fits in a line, yet, the main subject is the table. However, you don't see many things on it. There are only a few apples and a glass because I didn't want to overload the table with objects. What is important here is the swirl of colours, the cavalcade of colours that come out of nowhere and still seem real! For me at least, that was a very important idea.

This image fits right into the arise, or rebirth sequence as it celebrates light. This could be a spring morning, a spring daybreak moment, when something starts, our day begins. It welcomes the season. That's the mood, that's the feeling I wanted to convey and interestingly enough, there was this kind of juxtaposition of Villard and Bonnard's images entered into my painting unconsciously.

I love this picture, it puts me in a good mood.”

— Tibor Simon-Mazula, 2023

Full text of the video made by Hann Art Agency for Tibor’s Solo Exhibition (Still Moments | Rising ) in Tainan City from mid-November to the end of December 2023.

About my Painting: Where did she go, 2023

“The central element of this image is absence There are many things that can be said about this image, it can have many meanings, but one of the key aspects is scarcity. It's quite clear that there is no character here, but at the same time the objects that can be associated with the figure, with a person, are present, so in fact the character is present, even though she or he is not depicted, not articulated in the painting. That's the first layer of sense, another important one is related to colours.

I'm attracted to the colour of blue. In most of my paintings, the blue is more prominent, the blue dominates the picture. Not on this one. These really powerful yellows, oranges and reds are coming forward, almost into the foreground. I'd also say that they are aggressively pushing forward compared to me; and that's one of the reasons why I worked a lot, struggled with this image, and I had to get to a point where ... finally, the image started to paint itself. And that point was, when I realized that I had to define orange, yellow and red as the opposite of blue. I got that they are complementary to each other. And then, the picture was solved for me, I was able to move on.

This strong tension between ”there is” and ”there is not”, between the cold and the warm moves the image. And as you can see, the wind blowing the curtain, there's a movement, a subtle movement and this motion connects the inner space with the outer space. The outer space is cold and the inner space is warm. I could say that the movement— the breeze permeates the area. It goes through the room from which the figure is missing. But the person is not missing because props and objects of a human being are there."

—Tibor Simon-Mazula, 2023

Interview with Tibor Simon-Mazula

CAC Magazine | 15th of May, 2022

Hungarian-born artist Tibor Simon-Mazula works intuitively, taking refuge in the physical and tactile aspects of painting. He draws upon his background in mathematics, filmmaking, and cinematography to create dream-like scenes. His oil paintings incorporate materials such as bone ash, marble dust, and alum.

How would you describe yourself and your artwork?

I excitedly look to reveal human emotions, relationships, motivations beyond what lies visible on the surface. My Paintings depict everyday situations, and many different inner snippets of time, and my recent body of work ‘Closeness’ reacts to the strong impact of lockdowns and the rapidly evolving technology on the multilayered nature of perceiving reality.

As a continuation of my earlier series, new paintings still focus on human actions and notions such as engagement, awakening and remembering. They are unique for in their exploration of how contemporary painting can pursue the tradition of both figurative and abstract painting, while simultaneously blending with new visual ideas (such as offbeat points of view, and unusual use of conventional materials like volcano-ash, marble dust, bone ash and alum). Because I lived (studied, worked, and exhibited) in Northern California for seven years, it is exciting in attitude and visual approach, how Central European roots in conversation with the influence of figurative art movement of the Bay Area. As a North California art writer (DCVR) recently suggested:” There is nothing quite common in Tibor’s exceptional exploration of what he calls common reality”..

How do you go about beginning a new piece? Do you have an idea already in mind, or do you start working with materials or sketches to find the departure point?

In the beginning, I love to create charcoal sketches, but I also use photo collages. Sometimes it happens that I start an image expressively and the visual idea gets into shape right on the big canvas. I see easel painting with a brush, working from sketches, or making designs with a computer as an educated and fine way of artmaking. These techniques are important for me, but what I really love is when I am painting on the floor, go around the image and I use my fingers to spread around the paint on the canvas. This powerful, passionate act directly connected with my medium is the essence of creativity for me.

When do you think your most prolific time of day or week is?

From this point of view, time does not really matter to me, but I recognized recently that my most creative and active period is late afternoon and nights.

What is a barrier you as an artist overcame? Is there anything that enabled you to develop your work as an artist in your life?

Diana and I moved many times in the last 15 years. We lived on three different continents, and I cannot even count the number of apartments we had. Both, losing close connections and establishing a new place to work are obstacles which I must overcome to continue painting. Despite it is always hard to start over, change enriches my art and teaches me to stay true to it.

Did you have an idea of what you wanted to create right from the beginning?

I already have a vision in my head of what to paint before I start a new piece, however, my process is not linear at all, and many times new ideas are born during the action of painting. While I am working, irregular experiences could change the image drastically. Like for everyone else, various effects from the environment, emotional impacts find me continuously, and many thoughts run through my mind every minute. My head is full of different ideas most of the time, and I strive to catch, understand, sort, and communicate them. When I paint, I am open but am also focused, feeling that I am doing something new in an unknown territory.

What is the meaning or creative inspiration for your work? We’re curious what the narrative or story is to what you are producing?

I am inspired by people to whom I am closely connected with, physical spaces where I occupied, and situations that I was in. Through painting, I want to talk to any other human being and say something meaningful about our life and relations to others and to our environment. Human figures, living spaces and simple objects portrayed in a large scale, with mud -like, thick paint are shrill reminders of fragility, weight, and beauty of our existence.

Besides your artworks, are there any other things in life that your voice as an artist may consider vital or valuable? What makes you joyful and creative, in other words?

Oil painting is my primary medium and I am gladly spending most of my time in the studio. However, I make independent short films occasionally when I meet the right people.

Are there any exhibitions or places where people can see these beautiful creations in person soon? Anything on the horizon?

There are two solo exhibitions scheduled for next year. Beginning of 2023 in Tainan, Taiwan at Hann Art Gallery, and the end of the year at Lavor Collective, Budapest, Hungary.

BATH No2

Tibor’s paint application is raw and aggressive yet his subject matter exudes quiet sensitivity. These seemingly contradictory qualities coalesce into a whole that embodies the human experience. His process is one that involves building up thick chunks of paint, scraping it off, and building it back up again all in search of resolution. The remains of this process leave us with a scarred surface as evidence of his exploration.

In Bath #2 we play the role of a voyeur, looking in on a young woman in one of her most intimate of moments. The open curtain provides us with an unobstructed view but our access stops there. The young woman is bent over, covering her nude body and the little bit of her face that is exposed is obscured. The edge of the bathtub at the bottom of the composition blocks us from entering into and sharing the space with her. She resides in an illusionistic space yet the bulky paint forces us back to the flat surface of the canvas. We are only allowed to view her from a distance.

While the narrative elements of the figure are ambiguous, the surface texture and lack of color provide insight into her internal world. Her flesh is painted with subtle modulations of muted color which serve as the only source of warmth, if just barely, in an otherwise cold environment. Within the cramped space the heavy paint feels oppressive as it encroaches on her, moving its way up her arms and legs and into her head. The composition restricts her to the boxed-in space of the bath tub, with the only admittance being the cumbersome paint that makes up the curtain behind her, and the faucet in front of her. All lines in the composition lead us forward, from left to right, to the point where she reaches out to embrace the trickle of water that the faucet provides.

The harmonious contradictions between the palpable abstract visual communication derived from Tibor’s painting process and the subtle narrative communication leave us with contradictory feelings of anguish and hope. The figure bridges that gap for us as she rests in the center of the composition, seated against the curtain and reaching forward to the faucet. She is not fully in one state or the other, but is the product of both. She is human.

— Drew Price, 2019
Artist, California, US

Published: “Bath No2“, Chapter 4: Fidelity of Pure Beauty Fine Art Book, ©Sfumato Art Association, Hungary, August 2019. p.93.

FÜRDÉS II.

A technika nyers és erőteljes, de a téma mégis csendes és érzékenységet sugároz. Ez az ellentmondás azonban egységgé kovácsolódik és hűen írja le azokat a fizikai és lelki élményeket, amiket egy ember átél. Tibor mintha a megoldásokat keresné. Egyik alkotói módszere, hogy vastag és nehéz festékréteget épít a vászonra, amit sokszor lekapar, majd újrafest. A folyamat után a vászon „sebzett” felszíne marad, mint a művész kutatásának jele és eredménye.

A Bath #2 (Fürdés #2) festményben mi, a nézők a leselkedő szerepét játszuk. Egy fiatal nőt láthatunk az egyik legintimebb pillanatban. A nyitott függöny felfedi a látványt, de ennél tovább nem juthatunk. A figura előrehajolva eltakarja meztelen testét, az arcából látszó kis rész is homályos. A kompozíció alján a fürdőkád széle meggátol minket abban, hogy beléphessünk területére és megossza azt velünk. A fiatal nőt a – valószerű –, háromdimenziós tér illúzióját keltő környezetben láthatjuk, de a súlyos olajfesték visszaparancsol minket a vászon sík felszínére. Csak távolról figyelhetjük őt.

Bár a kép narratív elemei kétértelműek, a textúra és a korlátozott színhasználat betekintést enged a fiatal nő belső világába. Bőre a tört színek finom átmenetével van megfestve, ami ha csak kevéssé is, de melegséget sugároz az egyébként hűvös környezetben. Elnyomónak tűnik, ahogyan a szűk térben a vastag festékréteg a figura karjain és lábán keresztül tolakodik egészen a fejéig. Ez a súlyos textúra – ami a háta mögött a függönyt és előtte a csaptelepet formázza – az egyetlen átjáró is, ami feloldja a kompozíció szorítását és megnyitja a fürdőkád szűk terét a nő számára. Minden ecsetvonás és vonal előrevezeti tekintetünket, balról jobbra egészen addig a pontig, amíg a figura kinyúl, hogy elérje a csapból csordogáló vizet.

A technikából fakadó egyértelmű absztrakt vizuális kommunikáció és a finom narratív történetmesélés között feszülő harmonikus ellentéttel Tibor a fájdalom és a remény ellentmondásos érzését hívja elő a nézőben. A figura ezt az ellentétet hidalja át, ahogyan ott pihen a függöny előtt a kompozíció centrumában, és a vízcsap felé mozdul. Egyik állapotban sincs egészen, de mindkettőnek a produktuma: vagyis emberi.

— Drew Price, festőművész, US, 2019, ‘Fürdés No2‘ , Kötődés, az Elemi Szépség 4. fejezete, Sfumato Művészeti Társaság, August 2019. 92. oldal.

Fordították: Ható Gabriella , Nagy Áron, Pion István, Simon-Mazula Tibor, Tóth-Zsiga Bolbála

Tibor Simon-Mazula: Interpreting Intimacy
Julia Debski - Sep 13, 2019
Art Dealer St. (Formerly NY-ARTNews)

Tibor Simon-Mazula has worked with the idea of intimacy for years, presenting his understandings across the world, including White Walls, Marin Museum of Contemporary Art, Art Next Gallery, and more. After spending over five months working to put together a book titled ‘Pure Beauty’, I was able to ask him to share his experience on the topic.

How do you use your source material to depict different types of intimacy?

I believe Art and Intimacy are closely related, both cross those barriers, which separate people. Through painting, the viewer, the subject and the artist share a special intimate reality... The closeness makes the basis of all my work and real scenes inspire me. Intense connection with the subject is important; however, I give minimal instructions to the model. Many ideas come from her and/or are born from my instinctive reactions to her acts. Often the set and my guidance are calm, but the surface of the painting is rough as a result of a wild brushwork. The layered diverse texture on the canvas is an imprint of many emotions.

I always find a quiet figure in a still setting more appealing than an extreme stage with an unusual character. The exceptional, the big, or the powerful — like a political or historical figure — as a subject aren’t as exciting for me as a woman, when she is combing her hair. Intimacy allows me to capture and depict pictures, which are free from distortions or preconceptions. A single gesture or captured motion could define the whole composition, like the directions of brushstrokes or the size of the painting. On the other hand, I believe, portraying intimacy is one of the biggest challenges for a contemporary artist. Boundaries seem blurry and uncertain today; signs could be opaque or confusing. I don’t want to rebuild cultural, spiritual or intellectual walls, but want to open their doors.

How has your relationship to your wife evolved by painting her?

Painting is a really focused and totally bidirectional act. I understand her better now; she became an artist. Our relationship is deeper and stronger today.

How do you choose what to hide and what to reveal in your work?

Art operates as a language for me. I don't show things in the canvas just as I don't use certain words in a particular sentence. My paintings are closer to a poem than to a novel.

For me, gestures, silhouettes, lights, and shades say more than facial expressions. I rarely depict faces, but I always take close attention to portray and detail hands. I’m really interested in describing three-dimensional spaces on the canvas and I’m always serious about showing the structure of a room rightly. However, I render only a few objects fully, mostly those, which are related to the figure or to my intent.

What is hidden and what is exposed is often central to your paintings, why do you often choose to focus on the relationship between these elements?

From a personal perspective, our lives are unique and different. However, my simplified figures showl that essentially we face the same challenges in different forms with similar emotions, such as loss of home, quest for security, expectations, and delusion carried by excitement and calm. Reading characters in a room, a singular bather, a stretching woman, or a couple at the coast may be my subjects, but neither the exact locations nor identity of the figures are what is important.

Colors, sizes, and relations of forms communicate rather than an illusionistic scene. The story of my paintings could start with a real situation in California, Hungary, or anywhere else, but I want it to end at a point, wherefrom the viewer can be admitted to an experience, which is born from impulses of another human being. I try not to be literal and want to leave room for the viewer’s fantasy.

How did you get into painting and what appeals to you about it?

Like many artists I started drawing at a young age, then I failed and started over to paint again and again. For me being a painter never was a dream which is waiting for fulfillment. I’m thinking about it as a role, with which I have to deal with if I am serious about my life.

Everything appeals to it. A process is a lively act when happiness occurs, I am a lover of color and texture, I want to leave a sign, and it’s important for me to create something appealing to others. However, most importantly, painting is a real mystery on many levels for me. It is a series of unpredictable happenings. My marks on the canvas are never defined by only ideas that I am aware of. They are born at a particular time and echo my varied experiences regardless of what they are caused. I feel my paintings always meet with something unknown.

What are your plans after the book? Any new projects?

The book project took me away from painting for almost 5 months. It was an adventure, from which I learned so much; now I can’t wait to spend more time painting. My head is full of images, I want to see them on a canvas. Together with my writer friend Zsolt, I am planning to do a unique audio-visual performance in Hungary (at American Corner Szeged). On a 13 by 40 feet screen-wall we will type texts and navigate real-time in a 3D virtual gallery space with my paintings.

How has your background influenced the work that you make and having it be popular internationally?

I wasn't born into an artist family; I had to discover art by myself. Longing for knowledge and experience made me move from one continent to another (Europe, Western Asia, USA), to learn various arts and live in different cultures. Travel is good for building connections, but more importantly — if you keep going — they force you to shift viewpoints, stay open, accept and integrate different impacts. For example, in Hungary, art education was really serious but rigidly uniform. It only mentioned Modernism and was mainly about (social) realism and history. In the Bay Area of California, it was a big hit and a lifelong influence for me, when I saw Jay De Feo’s Rose and Richard Diebenkorn's paintings and drawings. I was shocked by the strong real experience of variety. Insecurity, enthusiasm, and ambiguity of the 1990s of my home have also made a life-long impact on me and my art. A strong social and ideological system just collapsed in a moment and while many of us were glad for independence, we were only 40 miles from the horror of the Yugoslav war. If my art is somewhat popular internationally, it could be because it is a heavy image of a common and perceptive quest. While I pursuit something general, Diana and I are always on the move and my paintings report that sensitivity is one of the keys to making it through.

THE BIRTH OF ART, THE BIRTH OF MEANING — to my friend Tibor

It all begins with love, as world famous Hungarian psychoanalyst Michael Bálint says, with primary love between the mother and the infant. This is the image of earthly paradise, when all of our wishes come true at once, when the world, represented by our mother was made for satisfying our innate desires. But paradise is always lost, once the child discovers that the obscure object of desire is a separate entity, a creature with her own affiliations. There is something in her mind that is not only me. This loss is the birth of pain and melancholy, the birth of wish to return to paradise, the birth of imagination and creativity. Somehow everybody is trying to recreate the harmony that once existed or should have existed in the beginning of life. The most common way is to find „somebody to love”, as Jefferson Airplane sang it some fifty years ago. Also there is a way of choosing ourselves as an object – this is narcissism, that became a lifestyle in Western culture. 21st Century Narcissus is using her/his Instagram profile as a mirror to get lost in admiring herself/himself, to cover inner emptiness and despair that was discovered by Kierkegaard a long time ago. The third way is to create. We are all creators, at least in our dreams, when impressions, experiences, memories, fantasies, desires and fears are being expressed in visual scenes – directed by our unconscious in searching for the lost unity. This is the direct source of art – the surrealists were mostly aware of that. One of them placed an epigraph on the door of his bedroom: please keep quiet, the artist is working.

I know one of the artists of this kind, Tibor, for 30 years now. He is a dreamer, a lover, an artist, all in one. I have seen the periods of his life; his quest for himself, a quest for his place in the world, a quest for shelter that only love and art can give. We hang out together, we lived together, we made music together, we traveled together. We had formative common experiences in our birthplace, Békéscsaba in Hungary, later we met in cities like Szeged, Budapest, Prague, Belfort, Mostar, Barcelona, Munich, San Francisco and others. We saw the collapse of communism in Eastern Europe, and both of us believed that the age of freedom was coming for us. In the long run we were wrong. As an emerging artist, a sensitive man Tibor was always more intuitive and far seeing. It was always very hard for him to fit in, so he followed his inner voice that called him wandering. He went to Dubai and then to San Francisco, which finally made him the man and the artist we know actually.

In his unique and outstanding art, on his paintings he is untiringly recreates his love for his wife and for the world, his own self and his freedom. This book is showing us how a man is searching for meaning in existence. For Tibor this searching for meaning is at least partly equals with the quest for Beauty, as the title of his book refers to it. Beauty had been the primary purpose of every artform since the beginning of human civilization – no matter how the interest towards the chaotic, the ugly, the fearful or the uncanny recolored this attraction through the centuries. The primordial experience of beauty and harmony goes back to the individual paradise mentioned above – the one we have to lose. The artistic enterprise that Tibor displays in this outstanding book demonstrates how an artist is continuously searching for something in the future and recreating something in the present that was necessarily and painfully left in the past.

We are all under the influence of these restoring desires, but not owning a language to express them, these are the artists who have to do it instead of us. They „break on through to the other side”, and by presenting their findings, they show us a way to enjoy and to integrate basic human experiences that are very hard to recognize and to express in a usual everyday form.

I believe that Tibor is one of the gifted individuals who, after the years of restless searching, found power to create to communicate artistic truth about the worlds of experience. God bless him for that and carry on searching!

— Zoltán Kőváry PhD,
Clinical psychologist, literatteur & linguist, associate professor ELTE University, Budapest, Hungary,

Introduction of Chapter 1 of Pure Beauty Fine Art Book, ©Sfumato Art Association, Hungary, August 2019. pp. 16-18.

A MŰVÉSZET ÉS A JELENTÉS SZÜLETÉSE — barátomnak, Tibornak

Minden a szeretettel kezdődik, ahogy a világhírű magyar pszichoanalitikus, Bálint Mihály mondja az elsődleges szeretettel az anya és gyermeke között. Ez a földi paradicsom állapota, ahol minden igényünk azonnal teljesül, amikor is a világ, amit az anya jelenít meg számunkra, azért létezik, hogy teljesítse veleszületett vágyainkat. De a paradicsom elvész, miután a gyermek felfedezi, hogy a vágy titokzatos tárgya egy tőle független valaki, egy saját vágyaival és törekvéseivel rendelkező teremtmény. Van valami a lelkében, ami nem csak róla szól. Ebből a veszteségből születik a fájdalom és a melankólia, a vágy, hogy visszatérhessünk a paradicsomba, de ez a forrása a képzeletnek és a kreativitásnak is. A legközkeletűbb módja a visszatérésnek, hogy találunk valakit, akit szerethetünk (Find Somebody to Love), ahogyan a Jefferson Airplane énekelte fél évszázaddal ezelőtt. Van arra is lehetőség, hogy önmagunkat válasszuk tárgyul – ez a nárcizmus, ami a nyugati kultúrában életstílussá vált. A 21. századi Nárcisszusz az Instagram-profilját használja tükörként, hogy elveszhessen önmaga csodálatában, elfedve azt az ürességet és kétségbeesést, amit Kierkegaard fedezett fel réges-régen. A harmadik lehetséges út az alkotás. Mindannyian alkotók vagyunk, ha máshol nem, hát álmainkban, amikor benyomásaink, élményeink, emlékeink, fantáziáink, vágyaink és félelmeink vizuálisan, jelenetek formában nyernek kifejezést, amely jeleneteket a tudattalanunk rendezi az elveszett egység helyreállítására törekedve. Ez a művészet közvetlen forrása – leginkább talán a szürrealisták voltak ennek a tudatában. Egyikük például ezt a feliratot helyezte hálószobája ajtajára: csendet kérünk, a művész dolgozik.

Jómagam is ismerek egy ilyen művészt, immár harminc éve: ő Tibor, ennek az albumnak az alkotója. Álmodó, szerető, alkotó ember, mindhárom egyben. Tanúja voltam élete különféle periódusainak, láttam önmaga keresése közben, ahogy olyan menedék után kutatott ebben a világban, amit csak a szeretet és a művészet képes megadni. Sokat lógtunk, laktunk, zenéltünk és utaztunk együtt az évek alatt. Közös meghatározó élményeink voltak szülővárosunkban, a magyarországi Békéscsabán, később összehozott a sors minket többek közt Szegeden, Budapesten, Prágában, Belfortban, Mostarban, Barcelonában, Münchenben és San Franciscóban. Láttuk a kommunizmus összeomlását Kelet-Európában, és mindketten hittük, hogy a szabadság kora jött el számunkra. Tévedtünk. Mint formálódó művész és érzékeny ember, Tibor mindig intuitívabb és távolabbra tekintő volt. Mindig nehéz volt számára, hogy igazodjon, ezért hallgatott belső hangjára, ami vándorolni hívta. Dubajba ment, majd San Franciscóba, ami végül azzá az emberré és művésszé formálta, akit ma ismerünk.

Egyedülálló és kiemelkedő művészetében, festményein fáradhatatlanul újraalkotja felesége és a világ iránt érzett szeretetét, önmagát és szabadságát. Jelen könyve megmutatja számunkra, hogyan keresi egy ember létezése értelmét. Az ez utáni kutatás Tibor számára leginkább a Szépség keresését jelenti, ahogyan a kötet címe is utal rá. A Szépség megalkotása a művészet egyik elsődleges célja volt az emberi civilizáció kezdete óta –függetlenül attól, hogy a kaotikus, a rút, a félelmetes és a kísérteties iránti érdeklődés hogyan színezte át ezt a vonzalmat az évszázadok során. A szép és harmonikus elsődleges tapasztalata visszavezet bennünket egyéni paradicsomunkhoz és annak elvesztéséhez. Az a művészi vállalkozás, amit Tibor ennek a könyvnek a lapjain bemutat, megvilágítja számunkra azt, hogy a művész milyen formában keres folyamatosan a jövőben és alkot meg végül a jelenben valamit, ami olyan fájdalmasan a múltban maradt.

Mindannyian ezeknek a helytállító vágyaknak a hatása alatt állunk, de mivel kifejezőkészségünk korlátozott, ezért a művészek azok, akik kénytelenek helyettünk formába önteni azokat. Ők azok, akik áttörnek a másik oldalra (Break on through to the other side), és azáltal, hogy bemutatják azt, amit ott találtak, utat mutatnak nekünk, hogy hogyan tudunk élvezni és beépíteni alapvető emberi tapasztalatokat, amelyeket nagyon nehéz felismerni és kifejezni mindennapi eszközökkel.

Úgy vélem, hogy Tibor az egyike az ilyen tehetségeknek, aki hosszú évek fáradságos keresése után rátalált alkotóerejére, és immár a legmagasabb szinten képes megosztani velünk művészi igazsággá nemesedett belső élményeit. Az istenek áldják meg ezért, és segítsék a további keresésében!

— Dr. Kőváry Zoltán,
Klinikai szakpszichológus, magyar nyelv és irodalom szakos bölcsész, egyetemi docens, ELTE, Budapest, Magyarország,
Introduction of Chapter 1 of Pure Beauty Fine Art Book, ©Sfumato Art Association, Hungary, August 2019. pp. 22-24.

THE AESTHETIC EXPERIENCE OF DISSOLVING MATERIAL OBJECTS IN THE PAINTINGS OF TIBOR SIMON-MAZULA

Motto: “To pass through the matters of the world in their pre-concept reality makes us again sensitive to the spatial and physical dimensions of our existence.” (Hans Ulrich Gumbrecht)

How is the aesthetic experience of intimacy created in a painting? Does this intimacy affect only the impression developed in the receiver or can it be extended to the creative activity as well? Tibor Simon-Mazula captures common and possibly seemingly insignificant snapshots of everyday life. In his work intimacy is not only a feeling, but also a kind of attitude with which he examines the spectacle and presents it as a clear phenomenon. He does not examine the complete reality, but rather, the place of the body in space and its relation to reality.

In the authentic introduction of intimacy, personal content cannot be excluded from the depiction. This is the case with Tibor Simon-Mazula too: his wife is the model for his paintings, and the paintings lead the spectator into the explicit pictures of their lives. These are the slow and peaceful movements of washing, hair-brushing, resting and awakening. Although the picture cutting places the receiver in voyeur position, it is not uncomfortable since these intimate moments are not meant to represent frivolity, nor even do they want to represent anything at all, in as much as we understand a gesture with meaning. The aim is to neglect the practice of interpretation as far as possible and to depict the body in space, that is the presence of the body becomes simply more important than its meaning. The creative intention is neither a message nor conveying an underlying content and therefore does not employ any symbols. Instead of this, he prefers to get closer to the experienced moment visually, he usually lingers on a subject, paints it on several occasions and combines it into compositions based on classical traditions. Immediacy is emphasised by means of indirect rendering, which is operated by the dual movement of exploration - concealment. He reveals an intimate moment although he shows it obscured as one part of reality is offered in its sketchiness, he expresses it only in impressions as if he were seeking substantive truth. Some sort of initial experience, which is not over-thought. He is simply lost in what has been seen, almost unintentionally. The semi-abstract semi-figurative image can also portray these non-meaning-based layers of representation. There are no sharp contours. The body runs into the objects of the scene; the organic and the inorganic are often not clearly separated from each other in colours either. Simon-Mazula intentionally foregoes explicit readability, and instead he breaks the objects into colour perceptions and uses them for their shapes This visual erosion evokes the spontaneous unconscious act of watching, which may resemble the perception of newborns, and it makes it possible for us to relate to the world around us in another way. This kind of perception experience achieves the goal that we should not approach the painting through meaning, just as a new-born child does not have any semantic concepts about visions nor is their vision system able to separate them. By dissolving the material content, the relationship of body and space comes to the forefront, and thus the pulsation of vitality can be caught in the regions of space and light. This is where Gumbrecht’s thought becomes relevant, and it is verified that the physical and spatial dimensions of existence are appreciated in the pre-concept materiality.

The painted figure is never in plain view. It is protected by walls and objects; it is in bent or half-covered posture, and even if its face is visible, its features are unrecognisable. The human form unfurls itself from its environment through contrasts, not with contour-lines, inviting the eye to itself, to discover it, and sometimes you must find it in the uncertain atmosphere of the room. Thus, through the blurring of objects and obfuscation of the scene, the painting gives the impression of a transition, a seemingly impermanent phenomenon, a vision. Unfolding through the game of appearance and disappearance, the body is made more uncertain by the artist’s gesture of scraping off paint, making it even more ephemeral form. The choice of skin tones allows us to see the figure in its physical quality, in its flesh-and-blood reality, because although depiction is technically a perception of appearance, the ontology of the body is always more than that attested by representation of the body. The incarnation phase of the use of colour lifts it from materiality through the colour of flesh.

In this continuous transition, only the presence of material is stable. Tibor Simon-Mazula also extends the presence to the painting object, on the one hand due to the large size of the painting, on the other hand owing to the fact that the picture plane, rejected as a mirror or window, expresses a significantly intensified objective effect with its material use. The bone meal or marble dust added to the paint creates a rough texture-rich surface, which appears not only as an image (which it represents) but also in its object nature. The substantial and coarse coats of paint aim at discovering the own objectivity of the experienced painting, contrasting the blurred phenomenon of the almost completely dissolved patches of colours from their material content.

— Ditta Tóth, Art critic, Budapest, Hungary

Published: ARTNEWS Hungary, November 29, 2017 | ‘Chapter #2: Recollection‘ , Pure Beauty, Sfumato Art Association, Hungary, August 2019. pp. 12,13.

Translated by Katherine Chapman, Krisztina Földvári-Hegedűs, Gabriella Ható, Agneta Falk Hirschman, Áron Nagy, István Pion, Tibor Simon-Mazula, Borbála Tóth-Zsiga

A TÁRGYI TARTALMAK FELOLDÓDÁSÁNAK ESZTÉTIKAI TAPASZTALATA SIMON-MAZULA TIBOR FESTÉSZETÉBEN

Szerző: Tóth Ditta, műkritikus

Mottó: „Átélni a világ dolgait fogalomelőtti dologiságukban újra érzékennyé tesz létezésünk térbeli és testi dimenziójára.” (Hans Ulrich Gumbrecht)

Hogyan képződik meg egy festményen az intimitás esztétikai élménye? Ez a bensőségesség vajon csak a befogadóban létrejött benyomást érinti, vagy az alkotói tevékenységre is kiterjeszthető? Simon-Mazula Tibor a mindennapok megszokott és talán jelentéktelennek tűnő pillanatképeit ragadja meg. Művein az intimitás nem csupán érzés, hanem egyfajta beállítódás, amellyel kifaggatja a látványt és letisztult jelenségként tárja elénk. Nem a teljes valóságot vizsgálja, hanem a test helyét a térben és annak viszonyát a valósággal.

Az intimitás hiteles bemutatásakor a személyes tartalmak nem vonhatóak ki az ábrázolásból. Így van ez Simon-Mazula Tibor esetében is: festményeinek modellje felesége, a képek pedig életük közvetlen képeibe vezeti be a szemlélőt. A tisztálkodás, fésülködés, pihenés, ébredés lassú, nyugodt mozdulatai ezek. Bár a képkivágások voyeur-i pozícióba helyezik a befogadót, mégsem kényelmetlen ez, hiszen ezek a bensőséges pillanatok nem a frivolitást hivatottak reprezentálni, sőt, egyáltalán nem reprezentálni akarnak, amennyiben ezen egy jelentést adó gesztust értünk. A cél az értelmezés gyakorlatának lehetőség szerinti elhanyagolása és a test megjelenítése a térben, vagyis a test jelenléte egyszerűen fontosabbá válik, mint a jelentése. Az alkotói intenció nem egy üzenet, vagy mögöttes tartalom átadása, ezért még szimbólumokat sem alkalmaz. Helyette inkább az átélt pillanathoz szeretne látványilag közelebb férkőzni, gyakran elidőzik egyegy témán, többször is megfesti, klasszikus hagyományokon nyugvó kompozíciókba szerkeszti. A közvetlenség az ábrázolásmód közvetettsége révén kap nyomatékot, melyet a feltárás-elrejtés kettős mozgása működtet. Feltár egy intim pillanatot, mégis elfedve mutatja meg, mert a valóság egy részét vázlatszerűségében kínálja fel, csak benyomásaiban adja vissza, mintha szubsztanciális igazságát keresné. Valami kezdeti élményt, ami nincs túlgondolkodva, csak belefeledkezik a látottakba, szinte öntudatlanul. A félig absztrakt, félig figuratív képiség az ábrázolás ezen nem jelentés alapú rétegeit is képes elhordozni. Nincsenek éles kontúrok, a test összemosódik a lakásbelső tárgyaival, szerves és szervetlen sokszor a színeiben sem különítődik el egymástól. Simon-Mazula szándékosan mond le az egyértelmű olvashatóságról, helyette a tárgyakat színérzetekre bontja és formájukért használja őket. Ez a vizuális erózió megidézi a nézés spontán, tudattól nem irányított aktusát, amely az újszülöttek észleléséhez lehet hasonlatos, és amely lehetővé teszi, hogy más módon viszonyuljunk a körülöttünk lévő világhoz is. Ez a fajta észlelési tapasztalat eléri, hogy ne a jelentésen keresztül közeledjünk a képhez, hiszen egy újszülöttnek sincsenek jelentésbeli fogalmai a látottakról és látórendszerük sem alkalmas ezek elkülönítésére. A tárgyi tartalmak feloldásával a test és tér viszonya kerül előtérbe és ezzel érhető tetten az elevenség lüktetése a tér és a fény régióiban. A gumbrechti gondolat ezen a ponton kapcsolódik be, és igazolást nyer, hogy a fogalomelőtti dologiságban a létezés testi és térbeli dimenziói felértékelődnek.

A megfestett alak sosem nyitott, falak, tárgyak védettségében van, hajlott testtartásban, vagy félig takarva, és ha látszik is az arca, vonásai felismerhetetlenek. Kontrasztok és nem kontúrvonalak által bontja ki magát a környezetéből, magához csalogatva a tekintetet, fel kell fedezni, időnként rá kell találni a szoba bizonytalan atmoszférájában. Így a kép a tárgyformák összemosásától és a látvány elhomályosításától egy átmenetben lévő, ideiglenesnek tűnő jelenségként, jelenésként hat. A megjelenés és eltűnés játékában kibontakozó testet az alkotó a visszakaparás technikai gesztusával bizonytalanítja még tovább, tünékeny mivoltában is bemutatja. A bőrszín használata teszi lehetővé, hogy az alakot testi minőségében, hús-vér valójában tételezzük, mert bár ábrázolás-technikailag a külső szerint vagyunk elgondolva, a test ontológiája mégis mindig több, mint amit a testábrázolás tanúsít. A színhasználat inkarnációs mozzanata emeli ki tehát az anyagiságból a hús színe által.

Ebben a folytonos átmenetben egyedül az anyag jelenléte válik stabillá. Simon-Mazula Tibor a jelenlétet a képtárgyra is kiterjeszti egyrészt a nagy képméretekből adódóan, másrészt azért, mert a tükörként, vagy ablakként eleve visszautasított képsík az anyaghasználatával is jelentősen felerősített tárgyias hatást közvetít. A festékhez kevert csontpor, vagy márványpor egy érdes, textúrájában gazdag felszínt hoz létre, ami így már nem csak képként (amit ábrázol), hanem tárgyiságában is jelenlévő. A vaskos, durva festékrétegek az átélt kép saját tárgyiságának a felfedezésére törekednek, kontrasztba állítva ezzel a tárgyi tartalmuktól szinte teljesen feloldott színfoltok elmosódott jelenségét.

THE MIRROR

Paintings of “Fidelity” by Tibor Simon-Mazula utilize innovative design, texture and color to depict a familiar subject – the figure. These paintings have the capacity to immediately trigger deep emotional and psychological feelings before words come to mind. They are elegant and express a quality of maturity that requires experience and self-awareness.

“The Mirror” is an exceptional example of the virtuosity achieved in this body of work. The eye is immediately drawn to a seated figure in contemplation who seems to have a self luminous glow in contrast to the neutral grays of the painting. There is something unusual about this composition. A bold dark diagonal dominates the center. The eye moves beyond the rift to find a strange combination of shapes which very subtly directs the eye down to the only other accent of color in the painting. Just barely making it into the composition are two small feet.

The entire environment then comes to life. The figure, in a bathtub transfixed by thought, is observed as a reflection in a mirror. The faucet and feet present contextual truth- this is a real moment.

It is at this realization when the enigmatic qualities of this painting emerge. The viewpoint is very intimate, yet a composition that should suggest voyeurism feels nothing of the sort. Somehow, the reflection feels more real than anything else in the painting. The overall sense of space is confirmed and enhanced by key points of interest found in unusual and obscure places. Texture is so dimensional the plasticity of the paint becomes a subject of its own. These contradictions are so well played they elevate the painting in a way that encourages the viewer to contemplate along with the subject, reaching inward for deeper reward.

The color palette and viewpoint has a flavor of film noir. However, all of the grays are contrasted by the harmonious flesh tones of the reflected figure. We are fixed on a simulacrum not only by color, but texture as well. The texture is so thick it becomes terrestrial. The form of the figure is often lost in the paint, but unlike many abstract figures, this figure retains its sentience. In fact, the thick, mud like paint and this person in deep, reflective thought, together, speak of life, struggle, and solitude we all seek and endure.

This is a real moment.

“As my eye shifts back and forth, from the reflection to the faucet and back again, I am reminded of the role emotion, perception and attitude play in shaping my experience of reality.”

— Shawn Vales, 2019
Painter, US

Published: “The Mirror“, Chapter 4: Fidelity of Pure Beauty Fine Art Book, ©Sfumato Art Association, Hungary, August 2019. p.85.

A TÜKÖR

Simon-Mazula Tibor „Kötődés” (Fidelity) című sorozata újszerű dizájnt, textúrát, színeket használ úgy, hogy témája a megszokott emberi alak. Ezek a festmények sajátos képességekkel rendelkeznek, mély érzelmi, pszichológiai hatást váltanak ki, amit szavakkal nem lehet kifejezni. A képek elegánsak, az érettségnek azt a fokát jelzik, amihez feltelenul szükséges az élmény és az önismeret.

„A tükör” című képe (The Mirror, 2013, 82-83. oldal) a virtuozitás kivételes példája. A szemet azonnal megragadja a meditáló ülő figura, amelynek belső kisugárzása kontrasztban áll a festmény semleges szürke színével. Van valami különös ebben a kompozícióban. Egy nehéz, sötét átló dominálja a kép centrumát, ami a festményt két részre vágja. A szem erről a törésvonalról lassan alávetődik, és a formák különös kombinációját fedezi fel, majd a kép alján megtalálja a másik hangsúlyos színt, a két kis nagyon halványan látható lábfejben.

A környezet életre kel. A fürdőkádban lévő, gondolataiba mélyedő alak a tükörkép visszaverődéseként érzékelhető. A csaptelep és a lábak a festmény relatív igazságát közvetítik: a pillanat valós.

Ebben a valóságban válik a kép igazán rejtélyessé. A nézőpont intim, de a kompozíciónak mégsincs semmiféle leselkedő jellege. A tükörkép sokkal életszerűbb, mint bármi más a festményen. A teljes térérzetet meghatározzák és elbűvölik a szokatlan, homályos helyeken felbukkanó kulcspontok. A textúra úgy dimenzionálja a lasztikusságot, hogy a festék maga is tárggyá válik. Ezek az ellentétek olyan jól harmonizálnak, hogy felemelik a szemlélőt arra a szintre, hogy a figurával együtt elmélkedjen. Befelé fordul, ezzel nyeri el jutalmát.

A színpaletta és a nézőpont a film noir hangulatát idézi. A szürkeséget a visszatükröződő figura testszíne ellenpontozza. Nem tudunk szabadulni a színektől, a textúrától. A textúra töménysége a földre emlékeztet. A figura alakja gyakran elveszik a képeken, de ellentétben az absztrakt figurákkal, ez az alak megőrzi érzékiségét. A vastag, agyagszerű festék és a gondolataiba mélyedt alak az életről szól, arról a küzdelemről és magányról, amivel mindnyájunknak szembe kell nézni.

Érzem, hogy ez valós pillanat:
“Ahogy a szemem ide-oda cikázik a tükörképtől a vízcsapig, az jut eszembe, hogy milyen szerepet játszik az érzelem, érzékelés, magatartás valóságélményem alakításában.”

— Shawn Vales,
Festőművész, US, 2019,

‘A Tükör‘ , 4. fejezet—‘Kötődés’ , Elemi Szépség Művészeti Album , ©Sfumato Művészeti Társaság, August 2019. 84. oldal.
Fordították: Ható Gabriella , Nagy Áron, Pion István, Simon-Mazula Tibor, Tóth-Zsiga Bolbála

Pure Beauty by Tibor Simon-Mazula
Julia Debski - Sep 13, 2019
Art Dealer St. (Formerly NY-ARTNews)

A labor of love spanning the past decade; Tibor Simon-Mazula’s new book Pure Beauty pays tribute to his dynamic career.

“I believe many people regardless [of] their education or economical situation [are] really sensitive for paintings.” (TSM)

When the viewer is allowed the familiar glimpse into a domestic scene in visual arts, it is easily recognizable. A bedroom or bathroom or kitchen is quick to be identified. The geographic location is hardly something considered. However, Hungarian born artist Tibor Simon-Mazula deliberates on the ideas of every day spaces into every day moments collected from around the world, including Europe, the Arab Peninsula, and California.

The book features over seventy paintings and eight drawings and is divided into multiple parts, categorizing his work into themed series. There is also a collection of personal photographs featuring Simon-Mazula’s wife, the artist, and their travels. Essays composed by the contributors of the book ranging from singers to psychologists took over fourteen months to curate and assemble.

It was considered a labor of love for Simon-Mazula in order to make his art accessible to people everywhere, no matter their location or background. The essays are not written to a specific or traditional audience, such as historians or academics, but focus on the details of individual pieces and their emotive qualities for each writer. In one of the essays, Simon-Mazula explains how his artistic process is an honest act that protects him from the outside world as a refuge. This becomes apparent in the intimate peace of his interior world — a cup of coffee, a bathtub, and his wife— among the memories, either nostalgic or content.

The artist’s relationship with each tableau permeates through his close cut perspectives and raw use of texture. He is repeatedly described as a lover throughout the book, and that love certainly comes through in the pieces shown. The emotions are implemented through the build up of paints and colors throughout the creating process.

Despite this, the immediate familiarity of the scenes allows the viewer to share in the displayed vulnerability and reflect upon it. Simon-Mazula’s willingness to share this comfort through familiarity is an integral part of the purpose of this book. When asked, he explained “I believe many people regardless [of] their education or economical situation [are] really sensitive for paintings.” Just as we all have our own internal lives wherever and however we may exist in the world, we are able to relate to others like it. After seeing his work and reading other’s connections to it, it summons the question of how we go back and share our own intimacies with the outside world.

‘Pure beauty’ is published by Sfumato Art Association, Hungary | Pages: 160 | Bilingual English and Hungarian. | ISBN 978-615-00-5226-7

An essay (and not a biography) characterizing the oil paitings of Tibor Simon-Mazula for a brochure on the artist (to accompany gallery shows in Miami and Marin County). Brochure was published for Mazula’s individual exhibition DAWNING at WHITE WALLS & SHOOTING Gallery, San Francisco, in 2016.

‘TSM’

Tibor Simon-Mazula draws upon his background in mathematics, filmmaking, and cinematography to create crepuscular scenes, often containing solitary figures within the structure of a room. Are they lonesome or simply singular bathers – among other types of models he uses – which occupy Tibor's canvases and emerge from twilight? The artist recently wrote, "my work describes a special intimate moment, when the figure is alone and able to emerge...;" into a nascent moment or from their physical "nadir," as the artist once suggested. No doubt they are metaphoric of moments of advent, dawning consciousness, the moment when something becomes evident to the mind and its subsequent bodily response.

The artist's hazy strokes paradoxically veil and reveal the figures which enable them to transcend the particular to become universal and timeless. They are, as American Art Collector Magazine (10/13) described them, "shadow-cloaked" yet 'light' still plays a role in his, at times, seemingly monochromatic palette of gun-blue or mortar, where, however, small areas of buff or flesh-colored tones emerge from the gloam. His friends and family (particularly his wife) are his subjects; they are textured and visually tactile, impastoed in oil paints, sometimes enriched with bone ash or marble dust. Tibor's lofty point of view is reminiscent of a 'shot' achieved by a camera boom to record a fragmentary episode. The distance the viewer feels (between the shared perspective with the artist and his model), still permits some intimacy with the human subjects who occupy anonymous domestic interiors. Ultimately, these figures in their concrete-toned "rooms" are about both psychological and physical interiority.

The large scale of Tibor's canvases make them impactful and help to establish a mood – pensive, at times even giving the impression of melancholy or mystery, often enhanced by the sometime inclusion of abbreviated patches, creating deliberate ambiguity. His subjects seem to to suggest limens – thresholds of their physiological or psychological response to the conditions with which Tibor Simon-Mizula has bestowed upon them. Like the Old English version of the word dawn, "dauen" suggests, Tibor's canvases seemingly capture that moment between darkness and growing light, in the rooms, minds, and bodies referenced in his paintings.

From time to time, Tibor surprises with unmodulated bright color such as his his canvas titled "Peacock" (2012, Private Collection).

— observations by art writer: David Riffert,
DAWNING brochure | 2016, San Francisco

MAGYAR MŰZEUMOK:

Műteremből a múzeumba – Egy Simon-Mazula Tibor festmény története

Ván Hajnalka, művészettörténész, kurátor — 2019, December 18

Simon-Mazula Tibor, békéscsabai születésű festőművész életútja nem a szokásos itthoni karriereknek megfelelően alakult. A szegedi főiskola elvégzése után hazaköltözött, és Csabán vállalt rajz és matematika tanári állást, utána Budapesten rövidfilmkészítést és operatőrséget tanult, majd Dubajba ment, ahol művészeti vezetőként dolgozott. Ám ezek is csak szegletei művészeti érdeklődésének, hiszen középiskolás korában már aktívan zenélt. Értékalapú és teljesítménycentrikus gondolkodása már ekkor megmutatkozott. Mind a képzőművészetben, mind a zenében a klasszikus, mérhető tudás szolgált számára mértékül, és sokkal inkább a rock and roll, mint az alternatív zene állt hozzá közel, illetve mindig is a rajzkészségből fakadó képalkotás vonzotta. Így jutott el – célirányosan képzelve el kiteljesedését – a San Francisco-i Művészeti Akadémia mesterképzésére. Festészete innentől aposztrofálható.

Simon-Mazula Tibor az európai kultúrát magába szívva, a reneszánsz nagymesterek képalkotói módszereit alapul véve rá- és beleépítette képeibe a szabadszellemű, önmegvalósító Amerika lendületét. Kevés dolog van a képein: jellemzően csak egy alak, egy szűk enteriőr, vagy egy kivágat, egy részlet. Szokatlan a látószög, kissé magasról láttatja modelljét (felesége az ábrázolt alak). Művei alapvetően melankolikus hangulatot árasztanak, azt a fajta meditatív állapotot, melyet Dürer Melankóliájáról is ismerhetünk. Ott az allegorikus alakot a rengeteg, jelentéssel bíró, szimbolikus tárgy vette körül. Simon-Mazula Tibor képein eszköztelenül jelenik meg a nő, mégis „olvasni tudunk” gondolataiban. Hiszen a mi életünket is éli, akár magunkat is láthatjuk benne.

Áttételesen benne vannak képeiben, minden tudást tömörítve, a képzőművészet mérföldköveinek számító nagymesterek, a nagy, későgótikus rajzolótól, a romantikus William Turneren át, az amerikai absztrakt expesszionizmust is érintve végül David Hockneyt is eszünkbe juttatja. Ugyanakkor, nem hivalkodik, hanem szerényen, dolgosan, mesteremberhez méltóan alázatos tisztelettel bánik ezen eszközökkel és ismeretekkel, és mindebből csak esszenciális mennyiséget rejt bele képeibe, hogy megmaradhassanak a felfedezés örömére vágyóknak. Ismeri a trendeket, ismeri a festészet aktuális világát. Ezért kortárs is, ezért mai is, vagyis élő, alakuló, inspiritatív.

Őt, ezt a művészt kívánta megmutatni a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum, ezért 2019-ben megrendeztük első jelentős önálló magyarországi tárlatát (2019. augusztus 16. – október 13.). Simon-Mazula Tiborban a régi korok művészeiben élő, szülővárosi izgalom is munkált, mely kiderült, sokkal inkább Amerikának köszönhető, akiknek fontos az indulás helyszínén önmagukat megmutatni. Tibor a csabai tárlaton bő két tucat munkáját állította ki. A művek az elmúlt közel hét év termései voltak, melyek nem igényeltek kronologikus rendezést, hiszen mind a „kiérlelés után” született. Ennek ellenére voltak az anyagban egységek, ilyen a még Amerikában és már újra itthon, Magyarországon született festmények, vagy a Hot Tub című alkotásai, de mégsem volt retrospektív íze a válogatásnak. A látogató szemében egységes tárlat a kiállításhoz készült kötetből vált jobban megismerhetővé (kiadta: Sfumato Művészeti Társaság, Békéscsaba, 2019). A művész azonosnak nevezhető képi világában karakteres gondolati húzások rejlenek. Így, fellapozva a katalógust, szembesülhetünk a fejezetek révén „ciklusaival”: Pure Beauty (Elemi szépség – ez lett a kiállítás címe is), Recollection, Dawning, Fidelity. Sorozatok címe és ars poetika is rejlik ezekben a megnevezésekben. Tudatosság és ösztönösség, ahogy a Simon-Mazula reál oldala karon ragadja emocionális jegyeit és együtt haladva munkálkodnak.

A tárlat megnyitója rendhagyóra sikeredett. A legjobb értelemben véve a jelzőt. Pálfalusi Zsolt filozófus, az ELTE esztétika tanszékének egykori tanára, aki jelenleg a MOME-n oktat, nem a kimondott, hanem az írott szó jelenébe, az alkotófolyamatba vonta be a közönséget. Gondolatai, a 20. század és kortárs művészet esetében az értékes és értéktelen jelentése, illetve a műalkotás és a giccs tárgya körül forogtak. Vetítéssel és zenével kísért ideakeresése/értelmezése megadta a tárlat indításának pozitív erejét.

A kiállítás ideje alatt többször is fogadtunk iskolai csoportokat és rendeztünk múzeumpedagógiai foglalkozást, mely utóbbit a művész bevonásával, a Mestertől tanulni projektünk részeként bonyolítottuk le.

A nyári megnyitó kompenzálásaként, illetve tartalmat adva csabai helyszínként az országos Magyar Festészet Napja programsorozatnak, egy finisszázzsal zártuk a kiállítást. Erre az alkalomra egy beszélgetést szerveztünk és Simon-Mazula Tibor zenei/videós korszakát megidézve, egy régi kollégája meghívásával a Szűcsinger formáció, avagy Szűcs Krisztián zenész és Szálinger Balázs költő tette összművészetivé a rendezvényt.

A tárlatot, büszkén mondhatjuk, érdeklődés kísérte, a hozzá kapcsolt eseményeket értékelte és élvezte a közönség. Ezért, mikor bontás után a művész úgy döntött, hogy egy festményét (Folding/Hajtás. 2012, olaj, vászon, 91,4x61 cm) a múzeumnak ajándékozza, szó szerint jutalomként éltük meg. Működési szabályzatunkban nincs benne, hogy a kiállított művésztől a szerződés megkötésekor a tárlatért cserébe művet kérjünk. Inkább kapcsolati alapon szerveződik ma a gyűjteménygyarapítás. A művészek, akik életet szeretnének látni műveik jelenében és jövőjében, illetve történést életművük körül, vagyis dolgozni rajta, és hajtani, mint egy kereket, azt nemcsak a galeristáknak, hanem nekünk, múzeumi dolgozóknak is mozgatni kell. Békéscsabához sok jeles alkotó kapcsolódik, és egyetlen előnyünk Budapesthez képest, hogy a művészeknek van hova „visszajöjjenek”, van hova adományozzanak. Perlrott Csaba Vilmos is Békéscsabára szerette volna hagyni életművének egy részét, ám 1953-as személyes megkeresésekor éppen nem volt érdemben megfelelő szakember ennek értékelésére. A nemzetközi hírű Sigismond Kolos-vary kutatásához Békéscsaba a magyarországi intézményi bázis, de Tevan Margit ötvösművész öröksége is, osztozva az Iparművészeti Múzeummal, nálunk a legteljesebb. Vagy Gubis Mihály underground művész sajnálatos módon, korán lezárult életművének szintén Békésben van a fészke. Nem is beszélve Munkácsyról, de a 19. századi mester egy külön lapra tartozik. Ugorjunk viszont vissza a kortárs alkotókhoz!

Ha mindenki úgy gondolkodna, mint a nagy nemzeti gyűjteményeink alapításakor, hogy világot lát és utána a nemes eszméket hazahozza, akkor sok ilyen élménnyel gazdagodhatnánk, mint Simon-Mazula Tibor története. Simon-Mazula a művészet legnagyobbjaival ismerkedhetett meg Amerikában, barátságot kötött Jim Morrison egykori tanárával (Jack Hirschman), vagy kiállított a Miami Beach-i SCOPE-on, M. C. Escher műveivel egyetemben San Francisco-ban, Dél Kaliforniában Keith Haring és a legjelentősebb kortárs street artist-ok (mint például Ben Eine vagy D*Face) munkáival és mégis, fontos volt számára, hogy kiállítson szülővárosában, és kéretlenül is festményt adományozzon a kiállításán dolgozó múzeumnak. Lehet, hogy nem egyedi a történet, de nekünk példaértékű. Mert nem ő kívánt jobbá válni azzal, hogy bekerül egy közgyűjtemény névsorába, hanem mert hálából tette.

A Munkácsy Mihály Múzeumban dolgozott egy hatásában jelentős helyi művész, mint muzeológus. Mokos József (1892-1972) festő-, és pedagógusként működött, és bár olyan neves hazai képző- és iparművészeket indított útjára, mint Balázs Irén, Bohus Zoltán, Fajó János, Lukoviczky Endre, Mengyán András és Bereznai Péter, mégis, az utókor a múzeumi munkáját úgy értékelte, hogy a gyarapításért nem tett eleget. Vagyis nem csak a művészeknél érhető tetten az összművészetekre való törekvés, hanem kifejezetten elvárt a muzeológustól, hogy munkáját sokrétűen és eredményesen végezze, a műteremlátogatástól a kiállítóterekig, és a kiállítóterektől a raktárakig. Ez, azt gondolom, a munkánk igazi, tiszta és jutalmazó része.

SZÉPSÉG, VESZTESÉG, FIGURA ÉS ABSZTRAKCIÓ

BÉKÉSCSABÁTÓL DUBAJON ÁT KALIFORNIÁIG, ÉS VISSZA. PORTRÉ SIMON-MAZULA TIBOR FESTÓMŰVÉSZRŐL, AKI MÁRVÁNY- ÉS CSONTPORT KEVER A FESTÉKÉBE.

Szöveg: Rebró Fanni
Fotó: Martin Wanda
Smink és haj: Szanyi Zsuzsa

GLAMOUR BOOK 2023, March 25. 2023, pp. 24-26, 158., Hungary

Azért jött haza, mert Észak-Kalifornia pont a másik oldalán van a Földnek. Ennek az óriási távolságnak pedig nagy súlyavan. Nem lehet csak úgy hazapattanni, mint mondjuk Berlinből. Mindenki távol van, az öregedő szülők is. Amerika után most Budapesten él feleségével. Az USA rendkivül változatos, óriású különbségek vannak városok között- éppúgy, mint Európában. Mig Los Angeles nem volt számára szim- patikus, addig San Franciscóról art gondolja, hogy a világ egyik leg jobb városa, kulturális központ sele művésszel. Nincs hozzá fogható a Földön. 2012-160 viszont brutális drágulásnak indult, sok művész elköltözött, több barátja is Európu mellett döntion. Simon- Mazula Tibor most itthhon alkot művészetére azonban több kontinens művészetkedvelő közönsége is igényt tart

ELVÁGYODAS, UNIVERZUMOK, DIGITÁLIS MŰVÉSZET

Erős és pozitiv tapasztalatai vannak Amerikával kapcsolatban, ahol hét évet ét, és ahol szimén sokaktól hallotta: “el kellene költözni valahova..." Aki úgy megy ki, hogy nincs semmije. (de gyorsan meg akar gazdagodni. valószínleg csalódni fog. Az viszont tény, hogy ezerszer bb lehetség van ott művészként, mint Magyarországon vagy Európában. Mindennap be kopogtat valami az ablakon. San Franciscóban két nagy művészeti egyetem volt, az itthoni MOME-hoz hasonlítható Academy of Art Universityben kezdte kinti pályafutását, a másik pedig az Art Institute (SFAI), ami a konceptuális művészetet képviselte. Az Academy of Art Universityt egy festő alapította, operatőrök, rendezők, filmesek, színészek, illusztrátorok, concept artistok, animátorok, művészet-oktatók, festők tanultak ott a világ minden tájáról, évfolyamonként úgy kétezren. Mára sajnos gazdasági okokból kevesebb a diák, az Art Institute pedig százötven év működés után 2022-ben bezárt. Az egész világon csökken a művészet iránti érdeklődés. Amikor Simon-Mazula általános és középiskolába járt -1991-ben érettségizett - az itthoni és a kelet-közép-európai vizuális szakmai oktatás kimagasló volt. Akkor tőlünk Nyugatra, a vasfüggöny másik oldalán a klasszikus képzés háttérbe szorult az absztrakt művészet előretörése, az új irányzatok, az akciófeatészet és kifejezet-ten a konceptuális művészet megjelenése miatt. Mostanában pedig reneszánszát éli a klasikus rajz és festés, a tradicionális képzés, ahogyan Simon-Mazul tanult.

Mint egyfajta feleszmélés, úgy tér vissza. Nála megvoltak az előnyei, hogy az ő korosztálya ezt megtanulta, ahogy a hátrányai is mindannak, ami itthon kimaradt. Nem művészeti iskolába járt, hanem egy hagyományos gimnáziumba rajz-festés különórákkal. A békés csabai Schéner Mihály festő bátorította és inspirálta ót. Rengeteget rajzolt hétéves korától kezdve, például képregényeket, az iskolaújságba illusztrációkat. A zenéhez hasonlítja a rajzolást, “amire szintén rákap az ember". Matematikát tanult, később kertészmérnöknek, vagy akkori nevén kertépítőnek ment Budapesten, de otthagyta. Szegeden végezte el a rajz-matematika szakot. Aztán visszatért Békéscsabára tanítani, ezután Budapesten játékfejlesztéssel kezdett el foglal kozni: grafikusként számítógépes játékok vizuális világát tervezte. ami huszonhárom évvel ezelőtt nagyon izgatta. Emellett festett, rajzolt, koncepteket, textúrát, karaktereket modellezett olyan játékoknak, mint a Crysis vagy a Joint task force videójátéksorozat, dolgozott animátorként a Warhammer stratégiai játékban is. Mellette zenélt, készített animációs és élőszereplős videóklipeket is. Dolgozott Dubaj ban is mint art director, onnan a Heaven Street Sevennek klipet is készített. Az underground videókat szerette akkoriban a legjobban, ön-kifejezésnek élte meg őket elkészíteni. Közhely, hogy festésből, képzőművészetből nehéz megélni Magyarországon. Feladta a festészetet egészen 2006-ig, de rajzolni el-járt, és tanult filmezni is. A dubaji projektre két hónapra hívták ki, másfél év lett belőle. Dolgoztak a Volkswagennek, a Dubai Airport- nak, az Art Dubainak, az államnak. Akkoriban nagyon progresszívnek számító interaktív prezentációkat is készítettek érintőképernyőre.

A munka mellett festett és kiállítása is volt. Aztán jelentkezett Kaliforniába az egyetemre, mondván, ha felveszik, irány Amerika, ha nem, hazajön. Felvették. Nem ismert senkit, nem is volt egyszerű, de mindig festeni akart, ezt a pályát akarta befutni. A digitális művészetekben való ténykedést kalandozásnak tekintette, még akkor is, ha a kétezres évek elején egy egész világegyetem érkezett meg vizuálisan, és nagyon örült, hogy azt a mélységéig megismerhette. Akkoriban több lehetőség volt a területek közötti átjárásnak. De a festészet iránti vágy volt a legrégibb és legerősebb.

VÁRATLAN SIKER

Mesterképzése idején felesége, Diána támogatta Simon-Mazula elképzeléseit. Elszeparálva élt, mégis rengeteg hatás érte...”Olyan voltam, mint a szivacs"- emlékszik vissza. Elkezdte eladni a képeket, ami Amerikában könnyebben ment, mint itthon. Sokat adnak-vesznek, San Francisco és környéke művészetszerető hely. Tibor szerint,,ott egy művésznek olyan rangja van, mint egy cégvezetőnek, csak nincs annyi pénze. Elismerik, ha valaki a művészetre tette fel az életét. Alex Kanevsky egy kedvelt kortárs művész, orosz származású amerikai, aki előbb matematikát tanult, aztán lett festő. Szimpatikus, hogy művésznek állni választott, választható út, nem kell beleszületni. Európában inkább “művészgenerációkban gondolkodunk." A lényeg azonban mégiscsak az, amit az Art & Fear című könyv sorai között is olvashatunk: “Abból nem lesz művész, aki abbahagyja."

IDŐNYOMÁS HELYETT INSPIRÁCIÓ

“Kint vált nagykorú festőművész belőlem" - meséli. Ekkor harminchat éves volt, egyetem mellett dolgozott. A művészet nem korfüggő, az egyetemen voltak fiatalabb és idősebb csoporttársai is. Biztos benne. hogy huszonévesen el sem tudta volna végezni a képzést. Nem sugallták neki, hogy harmincéves korig mindent meg kell csinálni, nem zárulnak be a lehetőségek, és ez pozitivan hatott rá. Ismeri Jack Hirschman költöt San Franciscóból, aki még Jim Momsont is tanitotta a UCLA-n. A nagy beatgenerációhoz mint Jack Kerouac-tartozik a hires - Lawrence Ferlinghetti, aki százéves korában adott ki könyvet Little boy címmel, miután a hetvenes éveiben mandarinul tanult- ilyen motiváló történetek vették körül. “Egy művész életútja szabálytalanul rajzolódik ki. Borzasztó hullámvölgyei és hegyei vannak." A tajvani ügynöke is hasonlóképp látja: lehet, hogy most eladják minden képét, aztán pár évig egyet sem, mert nem egy klasszikus hivatás ez, aminek van egy szokványos karrierútja. Nincs rangletra A tanítás azonban különböző módokon, de jelen van Simon-Mazula életében, tanitott a Berkeley City College-ban, itthon magántanitványai voltak, most pedig az SZFE-n van egy kurzusa.

SZAKMA, IDŐ ÉS ALAKULÁS — Folyamatosan alakulóban van festészete

Figyeli a trendeket, de nem követi őket. Hisz a keletmagyarországi gyökereiben: a figurális festészet, az alföldi iskola, Ezüst György festóművész világa mind ide sorolhatók az amerikai iskola pedig olyan, mint egy hatásbomba, amit később rádobtak. Bacont, Freudot és a londoni iskolát is nagyon kedveli, ahogyan a vastag anyaghasználatot, a hétköznapi témákat, a színeket.

Nem találok ki semmit, csak újrafelfedezek - ahogy August Rodin francia szobrász mondta, aki újító volt, mégis fontosnak tartotta a folyamatosságot, a múltból való építkezést, ami Tibor számára az időtlenséget jelenti. Alkotásain konkrét szimbólumokat ritkán használ, képeit pedig nem szereti túlmagyarázni. A digital artban, az NFT-ben nem igazán hisz, számára az anyag rendkivül fontos. Szeret ecset nélkül, kézzel festeni, mert abban van valami teljesen ösztönös, mély, emberi, archaikus alkotói kreativ folyamat, ahol az anyag elengedhetetlen. Sokszor maga készíti el a festékeit. Az olajfestéket kedveli, mert az természetes és van ideje a száradásnak, van anyagszerűsége, eltérő, mikor mennyire kenhető. Szeret kisérletezni anyaggal és színekkel is Csontport, márványport, habkövet, szenet, vulkáni hamut is használ, mint sok elődje. Nem várt, csodás dolgok tudnak születni, melyeket csak élőben lehet igazán látni." A nagy képméretek és az olajfesték használata jellemzó festészetére, térbeli és anyagi izgalmat pedig a márványpor és csontpor használatával nyújt. A megjelenő alakok konturja elmosódott, környezetük viszonyában rajzolódnak ki. Az alak és a környezet egyenrangú, a kép minden része fontos, együtt lélegeznek. Nem csak a figura (vagy modell, médium) a lényeges .Fenntart egy műtermet, ahova alkotásai iránt érdeklődőket is szokott fogadni. Szeret művészházban dolgozni, Kaliforniában százötven művésszel dolgozott együtt, aztán itthon is társult pár alkotóhoz.

A MINDENNAPOK MÉLYSÉGE

A mindennapok megszokott, és talán értéktelennek tűnő pillanatainak megragadása látható képein, modellje a felesége. Egyszerre figurativ és absztrakt képei sokat mutatnak, még többet elfednek, miközben a térrel és a fénnyel is játszanak. Kiállitása jelenleg nincs, képei galériáknál vannak, de kizárólagos szerződésben nem áll eggyel sem. Alkotásait 2022-ben itthon, Amerikában és Tajvanban vették főleg. Az amerikai galériák közül a White Walls galériabeli kallitására büszke. Itthon a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban kiállitását követően egy képet ajándékozott a múzeumnak. Idén lesz egy nagyszabású tajvani kiállitása, amire nagyon készül. Ha művészeti vásárokon veszik meg a képeit, akkor nem tud a művei sorsáról, de ha tóle vesznek, gyakran igénylik a vásárlók, hogy találkozzanak, vagy beszéljenek vele, igy az életútjukat is ismeri egy darabon. Vannak víziói, melyek.ahogy Diána, modellje és felesége szokta figyelmeztetni ra, megvalósultak. Szeretne jelentős dolgokat létrehozni, azokat megosztani az emberekkel. Szerinte van értelme komoly dolgokkal foglalkozni, mint a veszteség, a halál, az öröm, szerelem, elköteleződés, támogatás, hogy életünknek van súlya. Ahogy a képeknek is. A türelem nagyon fontos, több képének témája a várakozás. Az összes energiáját arra forditja, hogy még jobb képeket készítsen. Fest fotóról, modell után, gyakran emlékezetból. Ami nagyon fontos számára, hogy ne legyen beallitott a kép, hanem minél természetesebb maradjon. “A figurális művészet egy külön ügy, amikor egy embert fest meg ember, ott egy másik dimenzió van." Fontos szerepe van a megfigyelésnek, a személyes kapcsolatnak. Igy csomó tudattalan dolog előjön. Ha van bármilyen kapcsolat a művész és a téma között, az meglátszik, az a fontos, ami keresztülsugárzik a képen.

Országút , 2024 március 8., 34-37. oldal

Tóth Ditta

A dolgok lényegi realitása

Expresszionista kifejezésmódja a reneszánsz kompozíció- és perspektívaszerkesztésével, illetve hangsúlyos anyagisággal egészül ki. Simon-Mazula Tibor alkotói gyakorlata egyfajta kísérletező önvallatás, melyben a szubjektív érzékelés szüntelen változékonyságának variációit mutatja

A huszadik század egyik kiemelkedő művészetelméleti problémafelvetése a láthatóság fogalma. Paul Klee sokat hivatkozott kijelentése, mely szerint „A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz”, azt a fajta művészi attitűdöt jellemzi, amely nem elégszik meg a látható világ puszta ábrázolásával, hanem a dolgok meghatározó karakterét keresve a tárgyak szubsztanciáját, belső lényegiségét és igazságát ragadja meg. A művészi tudat a világ külső, vizuális benyomásait és törvényszerűségük belső valóságát összegzi, felnagyítja, majd lecsupaszítja minden feleslegesnek ítélt részlettől. A valóság sajátos birtokbavétele ez, amely leegyszerűsített formák és folyamatok által tisztázza a külvilág érzékelésének káoszát. A realista látás- és ábrázolásmódokat visszautasító impresszionisták visszavezették az alkotói tudatosságot ahhoz a kisgyermeki látásélményhez, amely még tisztán, előzetes ismeretek nélküli ártatlansággal szemléli a környezetét. Az ilyen módon látottakra alkalmazott formaredukció az ábrázolt tárgy vagy alak lényegi felépítését célozta meg, negatívan hatva a tárgyak egyértelmű olvashatóságára és esetenként esztétikai megítélésére is. A formai és tárgyi tartalmak leegyszerűsítésének vagy teljes feloldódásának gesztusa azután megalapozza az egész huszadik századi művészeti termelést, stílusonként másként láttatva saját igazságkeresésének fázisait.

Napjaink alkotói magatartásának lényege most is a környezetünkből, társadalmunkból, kultúránkból bejövő észleleti benyomások zűrzavarának értelmezése. A technológiai fejlődés, az információ- és képáradat, a kulturális fogyasztás változásai stb. ma is aktualizálják olyan művészeti alapkérdések jelentőségét, mint a tér- és színviszonyok ábrázolása vagy a kompozíció elrendezése. A virtualitás és a mesterséges intelligencia egyre nagyobb jelenlétével sajátos hangsúlyt kap a képalkotói folyamatok perspektíva- és térkezelése. Nemcsak az eszközök, hanem a hozzájuk rendelt viszonyrendszerek is megváltoztak. Hogyan teszi ezt láthatóvá az a kortárs képzőművész, aki az olajfestés hagyományai és klasszikus képszerkesztési elvek jegyében alkot?

Simon-Mazula Tibor festményei az alföldi iskola és a Bay Area Figurative Movement művészeti örökségét viszi tovább. Expresszionista kifejezésmódját a reneszánsz kompozíció- és perspektívaszerkesztésével, illetve hangsúlyos anyagisággal egészít ki. Alkotói gyakorlata egyfajta kísérletező önvallatás, amelyben a megjelenített téma folyamatosan újraképződik, ezzel a szubjektív érzékelés szüntelen változékonyságának variációit mutatja fel. Gyakran apróbb változtatásokkal ugyanazt a képet többször is megfesti, hogy újabb lehetőségeket nyerjen ki belőlük. Technikailag a térképzés és az anyag érdekli. Bár vásznai a test (alkotó) és test (alkotás) közötti viaskodást jelenítik meg, mégis a csendes emlékezés derengő állapotainak esztétikai élményét kínálják.

Egyfajta kiemelő és stilizáló folyamat a láthatóvá tétel Simon-Mazula Tibor festészetében is, amelyhez elengedhetetlen a külvilág jelenségeinek megfigyelése, megismerése és megértése. Az otthon hétköznapiságának jeleneteit használja fel alkotói nyughatatlanságának csillapítására. A képeken megjelenő női alak modellje mindig a felesége, őt láthatjuk a lakás különböző részein rutinmozdulatokat végezve. Amikor a képsíkon nincs jelen, akkor is érezhető a feminin hatás: a székek, növények, asztalon heverő gyümölcsök a női alak helyettesítői. A figurális motívumokat absztrakt színmezők váltják. A kontúrjukat vesztett, egymásba átfolyó tárgyak időnként magukba olvasztják az alakot is, ettől a kép vázlatszerű, szinte lebegő jelenéssé lesz, és az emlékezés vizuális mechanizmusához válik hasonlóvá. Olyan bensőséges, lényegre törő, nem részletes emlékképekként hatnak, melyek csak egy pillanatra állnak össze, aztán szertefoszlanak, viszont bármikor újraképződhetnek.

A festő azonban ennél többet szeretne láttatni. A látásélménye expresszív rögzítéséből létrejött forma- és színanyagot klasszikus térstruktúrával egészíti ki, melynek tétje mindig a képi mélység megalkotása, illetve a területek körülhatárolása, azért, hogy azonosíthatóvá váljanak. Az alkotás ezen szakaszában a figuratív részek jelentésadó tartalma nem annyira érdekes, mert az ábrázolt alak vagy a tárgyak térbeli helyzete kerül előtérbe. Ebből a szempontból tehát a figura csupán vizuális „ürügy” térbeli sajátosságainak és a valósághoz való viszonyának megfigyelésére, majd festészeti eszközökkel való megörökítésére. Azonban az önmagában álló tér sem érdekli a művészt, hanem a tárgyak körüli (optikai és anyagi) teresedés jelensége foglalkoztatja. Ugyanakkor az ábrázolt női alak, a lakás berendezési tárgyai vagy a növények nemcsak koordinációs pontok, hanem segítenek a körülöttük előállított térben lévő mélység- és térfogatillúzió megteremtésében is. A képsík vizuális elemeinek értelmezésén kívül pedig sajátos stabilizáló funkcióval is bír, hiszen a kortárs tapasztalatokban már nem beszélhetünk egységes térélményről, ezért szükséges ezek újradefiniálása. A valóságmegfigyelés tapasztalata a háromdimenziós térhez szimbolikus tereket is hozzárendel. Ezek a „megélt terek” (Husserl) az egyén köré szerveződő világokat tárják fel: eleven testi tereket, illetve külső-belső terek különböző fajtáit. (Az elme és a lélek mélységeit, az emlékezés, az intimitás és az álmok tereit stb.) S kiterjeszthető a digitális kultúra által megélt virtualitás elbizonytalanított tereinek kompenzációs felülírására, vagy a társadalmi és kulturális térvesztettség feszültségének művészeti ellenpontozására is.

Nem csupán a térszerkesztés, hanem a konkrét anyagiság jelenléte miatt is megjelenik Simon-Mazula Tibor festményein a vizuális stabilitás megteremtésére irányuló szándék. Ennél a témánál nyer igazolást a korábban használt „alkotói nyughatatlanság” kifejezés, ugyanis a művész fáradhatatlan kísérletező. Az olajfestékbe különböző anyagokat (csonthamut, márványport, szénport vagy széndarabokat) kever azért, hogy kihasználja az így kapott festékvariánsok fakturális és fénytörés-módosító tulajdonságait. Néhol elvékonyítja az anyagot és látni engedi a vásznat, néhol pedig több réteget halmoz fel, amitől a képek erőteljes taktilitással és plasztikussággal gazdagodnak. A képsík előrenyomul a képen kívüli valóságba, újabb térdimenzióval bővítve az alkotást. Erre azért van szüksége, mert az ábrázolt figurális és absztrakt motívumok, illetve a körülöttük létrejövő optikai tér együttese nem képes elég alapot biztosítani a láttatni kívánt képi egységnek. Az így kapott nyomatékosabb, mozgalmasabb, tapinthatóbb alkotás domborulatai, homorulatai és felgyűrődései által elsősorban tárgyként áll elő, vagyis a mű önmaga konkrét tárgy voltára irányítja a figyelmet.

Simon-Mazulánál a festés folyamata impulzív, erőnléti tevékenység is, mivel alkotás közben a nagyobb méretű vásznakat is mozgatja, a festéket gyakran kézzel viszi fel, majd visszafejti, sebzi, ülepíti, újraépíti a felszínt, és szinte szobrászi attitűddel mintázza a felületet. A kéz indulatával formált faktúrák közvetlenséget sugároznak és testi jelleget öltenek. A festékhalmozás a mélységélmény tapasztalati érzeteit is előhívják, a sötét foltok pedig a tömeggé sűrűsödött érzések térfoglaló áthatolhatatlanságát jelenítik meg. Ugyanakkor a képelemek materiálisan telített súlya mégsem kerül feszültségbe az ábrázolt észleleti látvány finomságával, inkább hozzájárul meghatározó realitásának láthatóvá tételében. Az alkotó közben figyeli, faggatja az anyagot, hiszen a festékkísérlet önkényessége időnként átveszi a mű feletti irányítást. Csupán a száradás után derül ki, hogy az alkalmazott „keverék” adottságai milyen mértékben módosítják az eredeti alkotói szándékot. A festék öntörvényűsége, nem kontrollálható, kiszámíthatatlan folyamatai beleíródnak az anyagba, és kiegészítik a karakterét.

Az utóbbi időszakban készült új sorozatában Simon-Mazula Tibor már nemcsak a tér és anyag viszonyrendszerében gondolkodik, hanem a fény előretörése és a mozgás alapvető dimenziói is foglalkoztatják. Ábrázolni a mozdulat olyan esszenciáját, amely hozzáférést enged a szemlélő saját testtapasztalataihoz, és befejezteti vele a mozdulatsort.

MAGYAR FESTŐ KÉPEIT ÁLLÍTJÁK KI AZ USA EGYIK MEGHATÁROZÓ MÚZEUMÁBAN

Ábrahám Ambrus — 2018. június 12. | ZOOM.HU

A floridai állami egyetem képzőművészeti múzeuma egyetlen európai festőként zsűrizte és beválasztotta a következő kortárs művészeket felsorakoztató Kiállítására. Erről, az amerikai, Szűkebben San-Francisco-i művészeti életről, az Amerikából való hazatérésről, s a visszatérés lehetőségéről, okairól eszélgettünk Simon-Mazula Tibor estőművésszel.

A hazai fiatal festőművész-generáció egyik ígéretes tagjaként tartanak számon. Tavaly ősszel az amerikai TheArtlist.com oldal a hónap művészévé választott, míg a napokban az egyik alkotásodat a floridai állami egyetem képzőművészeti múzeuma (MoFA) zsűrizte és beválasztotta a következő kortárs művészeket felsorakoztató kiállítására. Hogy alakult az, hogy itthon ugyan szakmai körökben hallani rólad, de látható sikerek”mégis Amerikában érnek, hiszen egyetlen Európai festőként leszel utóbbi kiállítás résztvevője?

Nincs nagy csoda. Amerikában éltem az elmúlt csaknem egy évtizedben, s a közelmúltban tértem haza. Innen a reflex, hogy alapvetően az Egyesült Államokban veszek részt ilyen eseményeken. Ezekből pedig arrafelé azért nincs hiány, ettől függetlenül távolról sem könnyű bekerülni egy-egy ilyen kiállításra, hiszen azon a terepen szédítő mennyiségű kiváló művész akad. Ebben az esetben sem tért el a folyamat az ismert gyakorlattól. A MoFA pályázatát már egy ideje néztem, kinéztem magamnak, s most jutottam el addig, hogy a képeimet el is küldtem számukra. Az, hogy a kiállításra végül is bekerült az alkotásom, az kifejezetten komoly eredménynek mondható. Egyrészt egy állami intézményről van szó, ami más megítélés alá esik, s nagy presztízst ad az eseménynek. Másrészt egy floridai múzeumról beszélhetünk, amely államnak van egy nagyon komoly törekvése, hogy az Egyesült Államok képzőművészeti életében központi szerepet töltsön be, s nagyon úgy tetszik ez egyre inkább így is van. Vagyis, aki most ott tud figyelmet elérni, az művészeti pályájában tehet egy komoly lépést előre.

Nagy volt a merítés? Mennyien jelentkeztek a múzeum felhívására?

Tudtommal nagyjából 600 alkotás futott be. Ezekből a művekből végül 44 képet választottak ki az augusztusban megnyíló kiállításra. Az a festmény, amit tőlem beválogattak jelenleg San Franciscóban egy barátomnál található. Onnan utazik majd Floridába.

Azt tudom rólad, hogy az Egyesült Államok művészeti életében otthonosabban mozogsz, mint Európában, vagy éppen itthon. Hogy alakult ki ez a helyzet?

Tök egyszerű. Fogtuk magunkat a feleségemmel és odamentünk. Semmi és senki nem hívott. A szándék volt meg, hogy oda akarok menni. Ott akartam tanulni és fejlődni. Így kerültem a San Francisco-i Academy of Art University-re. Nagyon nehéz volt, mivel ösztöndíjam nem volt, így a festés és a tanulás mellett meg kellett még teremteni a megélhetés és az oktatás költségeit is. Ebben óriási támasz volt a feleségem, nélküle ez nem ment volna. Volt, hogy borzasztó kilátástalannak tűnt a kevés kis spórolt pénzünkkel. Végül csak sikerült, s bár nem terveztem, de végül több mint hét évig maradtunk. A második évtől kezdődően belefolytam az ottani művészeti életbe, ami hazai mértékkel mérve szinte felfoghatatlanul hatalmas. Nem csak én mentem az erdőbe befelé, hanem a közeg is beszippantott. Az akadémián önálló kiállításom volt, ami kiemelt esemény lett, s egyébként olyan sikeres lett, amelyre azóta sem volt példa az akadémián.

San Francisco ma alighanem a világ egyik legintenzívebb helye. Szinte mindenből akad. Ezer szám gyűjti a képzőművészeket, a filmipari figurákat, és a világ IT-csakrája is itt van, számos informatikai guru él ott. Mennyire lehet egy ilyen közegnek a részévé válni?

Nem túlzás talán, ha azt mondom, hogy ma már több barátom van ott, mint Magyarországon, s nem csak azért mert a nagy részük elhagyta az országot. Nagyon befogadó hely és közeg. Nekünk, feleségemmel az a város nagyon passzolt. San Francisco nagyon inspiráló, s éppen ezért nagyon könnyű elmerülni az ottani művészeti életben, rengeteg festő, fotós, táncos, zenész él a városban. A filmipar azért már Los Angelesre jellemző, ott mindenki filmes, San Franciscóban meg mindenki művész. Érdekes ugyanakkor, hogy kőszínház lényegében nincs. Egyetlen ilyen hely van, cserébe számos underground mozit találni, és nagyon sok kiállítás van. Az egyensúly azonban feldőlni látszik. Az IT és a Startupok miatt ugyanis a művészek kezdenek kiszorulni a városból. Iszonyú fizetéseket kapnak az informatikai iparban dolgozó srácok, és ezért a város borzasztó drágává kezd válni. Az ő béreikkel a művészréteg már nem feltétlenül tud lépést tartani. Így ők Oakland, Portland és Hawaii felé tartanak. Ami nem jön át Európába talán, hogy San Francisco nagyon feminim. Az első benyomásaim után eszembe is jutott Fellini: A nők városa című filmje. Arányaiban nagyon sok művésznő van, s alighanem ennek is köszönhető, hogy annyira érzékeny, szenzitív hely. Ráadásul rengeteg arca van a városnak. A hippi mozgalom, Jimi Hendrix, a Beat nemzedék, Bob Dylan, Kerouac, Ginsberg örökösei a North Beachen, költők akik engem is befogadtak. Például Jack Hirschman, aki vett is képet tőlem, s nem mellesleg Hemingway fedezte fel, s tanitotta a UCLA-n Jim Morrissont. Coppola például ott jár-kel az olasz negyedben. A fotósa, Pfotenhauer Gundolf szép lassan jó barátom lett. Küldözgette is a képeimet Coppolának a telefonjáról, amikor a stúdiomban járt, de végül nem jött össze üzlet.

Említetted, hogy szokatlanul nagy siker lett az akadémia kiállításod, más hallgatók nem kaptak ilyen lehetőség?

De, igen. Szemeszterenként kiválasztanak ugyan egy művészt és kiemelik. Esetemben az volt kuriózum, hogy az egyetem a munkáimra tekintettel egy teljesen profi csapatot is biztosított, akik megszervezték és összerakták a kiállítást. Ez sikerült végül úgy, hogy hasonló azóta sem volt az intézmény életében. 16 nagy képem volt jelen a tárlaton, amiből 10-et meg is vettek. Az Egyesült Államok egyik jelentős művészeti szaklapja, az American Art Collector pedig egész oldalas cikket közölt a kiállításról. Ezzel együtt sem volt könnyű, de valahogy mindig akkor jött valami siker, amikor éppen elnehezült a lelkem és nem nagyon láttam, hogy hogyan tovább.

Most mégis hazajöttél. Mi volt az oka, ha már így alakultak a dolgok?

Egyszerűen haza kellett jönni, hogy erőt gyűjtsek. Nagyon nehéz ennyire messze. Borzasztó súlyuk tud lenni a dolgoknak ilyen távolságból, ehhez pedig eszméletlenül sok erő kell, s ez van, hogy elfogy. Sokkal nehezebb, mint ha Európán belül költöznél új országba. Az sem könnyű, de itt nem egy kétórás repülőút út választ el a szülőhelyedtől. Ennek minden körülménye pedig komolyan tudja emészteni a lelked. Ezen az sem feltétlenül javított, hogy idő közben úgynevezett O vízumot kaptam, ami alapvetően ritka, hiszen ilyet olyanok kaphatnak, akik a tudományok, művészeti élet, a sport területén kiemelkedő eredményeket érnek el. Ez egyébként kvázi az Egyesült Államok agyelszívó vízuma, csak erről keveset beszélnek.

Kelet-európaiként mennyire voltál érdekes festő?

Talán nem szerénytelen, ha azt mondom eléggé. Ehhez azért tudni kell, hogy San Fraciscóban jóideje már a legtöbb helyen a kínai csattan fel, aztán a spanyol és csak azt követően az angol. Olyan nagyon sok európai pedig nincs, kelet-európai pedig még kevesebb. Ha valaki Amerikába érkezik innen, akkor jellemzően a keleti partot célozza meg. Akik viszont vannak Kelet-Európából, azok jellemzően a számítógépes játékfejesztő iparban dolgoznak, vagy animációs filmekben például a Lucas Arts Studióban. Művésszel ebből a régióból nem is találkoztam, így rendszerint rácsodálkoztak, hogy honnan érkeztem. Ezt idővel megszoktam. Szinte furcsa ezt mondani, de sokszor izgalmasabb voltam az ottani emberek számára, mint ha például francia, német vagy angol lettem volna.

Ugyanez igaz volt a képeidre is?

Az tapasztaltam, az jutott vissza hozzám, hogy igen. Persze sokat képeztem magam, tanultam. Így nagyon sok minden ragadt rám az ottani trendekből, világnézetből, de azokat kevertem – talán nem is feltétlen tudatosan – a közép-kelet-európai szenvedéllyel, ötletességgel, ami nagyon felcsigázta azokat, akikkel kapcsolatban voltam. Távolról sem negatív felhanggal, de az ázsiai, például a koreai festők elképesztő technikai tudással rendelkeznek. Ezt talán már megszokták. Ehhez képest én anyagokkal kísérleteztem, más perspektívákat kerestem, ami rendre felkeltette az érdeklődést.

Feltűnően erős anyag-, festékhasználatod van, ez is az ottani kísérletezésből fakad?

Ott ennek hagyománya van, hogy nagyon vastagon, erősen használják a festéket. El szokták intézni azzal, hogy impasto, meg látványos, de nem erről van szó. A képet azt olvassuk. Az egy univerzális nyelv, s tetszik vagy sem, ebben az amerikaiak piszok jók. Ők tök vizuálisan gondolkodnak. Sokkal vizuálisabban, mint egy magyar vagy más európai. Ott nem az van, hogy nyelvében él a nemzet, ott képekben gondolkodnak. Ez a befogadó közeget is nagyon mássá teszi, mint Európában. Ennek akad egy nem túl hízelgő következménye Európára nézve. A tradicionális értelemben vett festészet Európában kevésbé van jelen. Persze van, ahol akad, Barcelonában vagy Svédországban például nagyon komoly figuratív festészet van, de a kontinensen sok más helyen haldoklik. Amerikában ellenben nagyon élénk mindez. Európa bármennyire is büszke önmagára, a képzőművészet az ötvenes évek óta Amerikában történik. Ha a vizuális művészeteket nézzük a mi kontinensünk csak követi az ott történteket nagyjából 60 éve. Az összes komolyabb trend onnan jön. Sőt, Amerikában, a képzőművészet ezen ága borzasztó módon jön vissza. Azt gondolom, hogy ez egyfajta válaszreakció arra a mérhetetlen technológiai nyomulásra, amit manapság globális szinten lehet tapasztalni.

Nagyon emblematikusnak mondanám azt, amire hosszú idő után döbbentem rá. Éveket éltem a világ technológiai középpontjában, de én embert nem láttam például tv-t nézni, s arra gyúrni, hogy egy új csoda készüléket vásároljon a szobájába.

Korábbról ismerve téged a témaválasztásod is nagyon sokat változott. Egy nagyon intim, belsőséges ábrázolásmódot alakítottál ki. Nem túlságosan intim már ez, nincs meg a veszélye, hogy jobban sérül az ember egy kritika esetén, mint kellene?

Ezzel kell foglalkoznom, de azért már edződtem. Azért az hozzátenném, s nem akarom a hazai közeget bántani, de ahogy arrafelé a művészetet megközelítik, az jóval intelligensebb. A stílus, ahogy a művészt, művészetet megközelítik kifinomultabb. Ott egyfajta rang művésznek lenni. Mint ahogy tudósnak, gondolkodó embernek is. Nem „semmirekellőnek” látják.

Éppen ezekre gondolok. Na, meg arra, hogy ez egy meglehetősen irigy közeg…

Ezekkel nem foglalkozom. Engem nem ez a Magyarország érdekel. A művészete, a történelme, a hagyományai igen, de ez nem. Ám éppen az olyan események, mint, hogy most beválogatták a képemet adnak erőt ahhoz, hogy az ilyeneket elviseljem.

Az intimitásnál maradva, szinte minden képeden feleséged látható modellként. Ezt a szükség hozta, vagy ez egy tudatos választás?

Ennek mindenképpen van egy nagyon erős érzelmi része. Feleségem az életem minden elemében ott van. Együtt csináltuk végig az elmúlt csaknem másfél évtizedet, s ennek fizikai jelenlétén túlmutató jelentősége van számomra. Ezt én szavakkal nem tudom kifejezni. Nekem ez a képesség és készség adatott meg, hogy rajta keresztül lássam érezzem a világot, ő ezért nem egy modell. Az egyetemen én is egyfajta akadémikus festést tanultam. Van egy Fotó: Halász Nóra ő ezért nem egy modell. Az egyetemen én is egyfajta akadémikus festést tanultam. Van egy modelled, megszerkeszted a képet, kidolgozod. Persze én is ebből az irányból közelítek. Ám ezekben az esetekben vannak a klasszikus beállítások, de éppen itt van a gond. Én olyan képeket csinálok, amik nem beállítottak. A pillanat törékenységét keresem, s költőiségük, remélem, s azt hiszem ebben keresendő.

Térjünk vissza a hazajövetelhez. Mi hozott vissza Magyarországra, ha számodra és érzékenységednek sokkal közelebb álló volt az amerikai közeg?

Nekem borzasztó nehéz volt, hogy évente csak egyszer láthattam az édesanyámat. Volt a döntésben persze honvágy is. Nagyon fontos, hogy az ember gyökerei meglegyenek, rendben legyenek. És persze vannak más természetű dolgok is. Ezek egyike, hogy San Francisco eszméletlenül drága hely lett. Tíz éve kivettél egy stúdió lakást 800 dollárért, s ott lehettél a világ művészeti életének egyik középpontjában, ha nem a közepén. Most erre esélyed sincs. Nagyon nehéz megragadni. Olyan mértékben érkeznek az IT arcok a városba az eszméletlen fizetésükkel, hogy képtelenség a lépést tartani. Ma egy kis lakásért simán elkérnek havi 5000, akár 6000 dollárt is. Ezt csak az IT cégek alkalmazottai képesek megfizetni. Ebből van is ellentét, a művészek és az informatikai figurák között, hiszen mindenki ott szeretne lenni. Ezzel együtt feleségemmel az amerikai létünk az amolyan szerzett ügy. Bármikor visszamehetünk oda. Magyarországon megszűnnek dolgok, megváltoznak a dolgok az ellenkezőjére, ott nem.

Ezek szerint idővel tervezed, hogy visszaindulsz?

Tervbe van véve, mert valahogy ott jobban passzolunk, de hogy mikor azt nem tudom megmondani.

Az egyébként, amit itthon tapasztalsz az megvisel?

Nem könnyű. Ám ez furcsa dolog, mert ha rosszul érzem magam, akkor lehet jobb képeket csinálok. Fáradtan egyébként is jobban rajzolok, mint amikor pöccön vagyok. Arról nem beszélve, hogy szüleinktől nagyon sok szeretet kapunk. Itt ez a jó. Ott meg az, hogy olyan állapotban vagy, amiben állandóan lenned kellene. Folyamatosan lehetőséged van, s folyamatosan támogatást kapsz, s ez nagyon pozitívan tud feltölteni. Ahogy az egyik Bújtor István filmben volt, ez nagyon megjegyeztem magamnak; itthon olyan, mintha egy előre leélt életet élnél.

MŰTEREMLÁTOGATÁS SIMON-MAZULA TIBOR FESTŐMŰVÉSZNÉL

Kocsis Katica — 2023.06.27.
KULTÚRA•HU

Még hopp-por sem kell hozzá, hogy a VIII. kerület szegényes miliőjéből hirtelen San Franciscóba kerüljünk. Elég hozzá felugrani Simon-Mazula Tibor Nyolcésfélben található műtermébe, ahonnan a Californian Funk fesztelen dallamai szűrődnek ki.

A festő nemrégiben költözött ide, és bár mindössze tizenegynéhány négyzetméter a műterme, minden adott benne a szabad alkotáshoz.

„Egy festő ritkán dolgozik ideális körülmények között, de az évek során megtanultam, hogy igazából bármilyen térben lehet alkotni. A Nyolcésfelet különösen kedvelem, mert nagyon hasonlít ahhoz a kaliforniai épülethez, ahol korábban béreltem a műtermem”, mondja Tibor, aztán azt kezdi mesélni, hogy milyen extrém környezetekben festett már korábban. Például az amerikai albérletük garázsában, ahol minden alkalommal helyet kellett csinálnia a festéshez. Volt már műterme udvar is, Dubajban pedig egy galéria hátsó részében dolgozott.

Itt pedig bármerre fordulunk, festménybe botlunk. Kérdezem is, hogy ő, akinek a képein annyira fontos a fény és a tér, hogyan képes ennyire közelről festeni. Nem kell távolabb lépnie a képtől, hogy lássa, összeállt-e a kompozíció? Mint mondja, megedződött már a szeme, meg érzi is, hogyan kell úgy komponálnia, hogy a pasztózusan felvitt színfoltokból messziről kirajzolódjon a tér és az alak. „Olykor viszont le is fotózom a képeimet, mert akkor más dimenzióban látom őket, és ez segít, hogy észrevegyem, melyik részen kell még dolgoznom” – teszi hozzá, majd elárulja: ez a módszer arra is jó, hogy gondolkodjon a festményen, amikor nincs a közvetlen közelében. „Az agyam egy szelete mindig a festményeken dolgozik, ugyanakkor nem tudok folyamatosan itt lenni a műteremben – ezért is fontosak ezek a fotók. Nézegetem őket, aztán pedig jegyzeteket készítek, hogy amikor megérkezem, tudjam, mivel kell folytatni a munkát. Sőt, olykor be is karikázok részeket ezeken a fotókon, hogy tudjam, mi az, amihez már nem szabad hozzányúlni.”

Olyan is van, hogy egy képet félretesz, pihentet, mert úgy érzi: két ecsetvonás még hiányzik róla. De ahhoz, hogy rájöjjön, melyek azok, kell egy kis idő, hogy ne lássa az adott képet. Most három munkán dolgozik egyszerre, ezek mind a falon lógnak. Általában nem zavarja, ha látja őket, néha viszont valamelyik annyira idegesíti, hogy inkább a fal felé fordítja vagy elpakolja.

„Ezt például most eltenném, mert nagyon zavar, de egyelőre még szárad” – mutat az egyik festményére, amelynek közepén női alak áll. Tibor a kezében levő csendéletre néz, majd ezt mondja: „Az én esetemben a szimmetrikus kompozíciók valamiért kevésbé működnek. Erősebbek azok, amelyeknél ez a nagyon erős harmónia felborul”. Lehet, hogy mivel ő filmmel és fényképezéssel is foglalkozott, talán egészen másképpen komponál akkor is, ha vászonról meg olajfestékről van szó. Ha ugyanis alaposan megnézzük a munkáit, a képkivágatai szokatlannak és esetlegesnek tűnnek. Sokszor úgy érezzük, mintha véletlenül exponált fotót látnánk. De éppen ez adja a varázsukat, hiszen a hétköznapok jelentéktelennek tűnő pillanatait örökítik meg. A jelen valósága, a pillanat őszintesége mutatkozik meg rajtuk. Ettől nagyon légiesek és átmenetiek, és Tibor ezt a hatást még inkább felerősíti azokkal az újfajta olajfestékekkel, amelyekkel nemrég kezdett kísérletezni.

„Egy ideje barátkozom a glazúrral, amit jobban lehet kenni, és fokozza az áttetszőséget is. Emiatt, bár ugyanúgy sok rétegből építem a képeimet, mostanában nem lesznek annyira pasztózusak vagy falszerűek, mint a korábbiak.” Viszont sokkal többféle anyagi minőség jelenik meg rajtuk: az egyiken annyira vékony a réteg, hogy átüt az alapozott vászon, máshol az alkotó védjegyévé vált vakolatszerűség érhető tetten, de olyan alkotás is van, amelyen fényes felületek képződnek. Én például az egyiken eldörzsölt pasztellkrétás felületekre emlékeztető részleteket fedezek fel.

„Az olajjal finomra lehet hangolni a tónusokat” – mondja, majd azt hangsúlyozza, hogy neki tulajdonképpen maga az olajjal való játék a festészeti koncepciója. „Az olaj számomra óriási univerzum, amiben még ennyi év után is fel tudok fedezni újdonságokat. Az nem fontos számomra, hogy a kép jelentsen valamit. Úgy érzem, hogy a fogalmisággal elveszítünk valamit, ami a festmény tulajdonképpeni esszenciája.

A képet szerintem érezni kell, át kell venni a rezgéseit, ezt pedig a karosszérialakatostól a brókeren át az esztétáig bárki meg tudja tenni, ha elég érzékeny hozzá.

Ha elkezdjük kutatni a jelentést, akkor eltereljük a fókuszt arról, amitől tulajdonképpen festmény lesz a festmény. Ez pedig a színtiszta anyagisága.”

Tibor előszeretettel kísérletezik az anyagokkal: vulkáni hamut meg csontport kever az olajfestékbe, máskor pedig olajat önt a felületre, hogy megnézze, hogyan oldódik fel a már megszáradt réteg. A vásznat is ő alapozza, olykor durvább, máskor finomabb alapfelületet képezve. Mivel számára az olajjal való játék a lényeg, nem kiállítási anyagokban gondolkodik: festészete lassan és szinte átmenetek nélkül alakul.

E munkái a novemberi tajvani kiállítására készülnek. Nincsenek rámára feszítve, mert így egyszerűbb lesz szállítani őket. Ezt az alkotási módot is épp most tanulja. A rugalmassága miatt komfortosabbnak érzi, ha a felfeszített vászonra fest. A fatáblára szögelt vászon másképpen működik, ha festék kerül rá, ezt még szoknia kell. Farostlemezre sosem tudott festeni: annak merevsége és ridegsége korlátozza az alkotásban.

Körbenézve úgy látom, hogy a legújabb munkái mintha színesebbek lennének, mint a korábbiak. Mint megtudom, a régebbieket is ennyire élénk árnyalatokkal indította, csak aztán szürkékkel és fehérekkel visszavette az intenzitásukat. Most azonban egyre inkább úgy érzi, hogy szabadon engedheti a telített tónusokat. Változás még, hogy megjelentek a munkái között az enteriőrök. Már legalább egy éve izgatja, hogy belső tereket fessen figurák nélkül. És bár hiányzik róluk Diána, a múzsa, a női alak, aki/amely eddig jellemzően minden festményen ott volt, így is érezni rajtuk az emberi jelenlétet.

Az otthagyott tárgyak: pohár, táska, gyümölcskosár vagy csokorba rendezett virág mind arról mesél, aki most épp nincs jelen a képen.

Ezekre az enteriőrökre vonatkozóan viszont szembetűnővé válik komponálási módszere. Tibor festőként sem engedi el matematikusi mivoltát: minden kompozícióját az aranymetszés szabályai szerint, milliméter pontosan megszerkeszti, mielőtt festeni kezdi. „Ez számomra támpontként szolgál, egyensúlyi helyzetet teremt a kép terén belül, ugyanakkor szabadon el is térek tőle, ha az intuícióim más irányba terelnek. Ez a geometrikus szisztéma megadja a kép struktúráját, segít az arányok meghatározásában, rendszert ad a kompozíció alá, viszont olykor teljesen felrúgom a szabályait. Csak addig fontos, amíg engem szolgál, nem hagyhatom, hogy a rabszolgája legyek.” Fotókat is használ a kompozícióihoz, amelyeket aztán digitálisan átalakít. Így születnek meg a képek és lesznek egyszerre valóságosnak és fiktívnek hatók.

És bár szerkeszt és tervez, festési attitűdje inkább intuitív és expresszív, mint kiszámított. „Olykor teljesen elszabadul a pokol: közvetlenül a képre nyomom a festéket, amit ott keverek ki, majd elkaparom, visszatörlöm. Gyakran festek az ujjammal és a kezemmel; szeretem, ha közvetlen kapcsolatban vagyok az anyaggal.” A vásznat néha ledobja a földre, papírokat szór szét, dübög és dobol (egyébként valóban tud dobolni is), aztán pedig reneszánsz festőkhöz hasonlóan elkezd sokkal finomabban és pepecselősebben dolgozni. Arra azonban vigyáznia kell, hogy ne dolgozza ki túlságosan a képet, mert akkor az eredmény túl kifinomult lesz, attól pedig elnehezül a kompozíció. „Olyankor el kell dolgozni az egészet, hogy újra jó legyen”, mondja.

Szerinte a kép folyamatos áramlásban létezik: „Haladsz vele, majd eljöhet egy olyan pont, amikor túldolgozottá válik, viszont utána, ahogy tovább dolgozol rajta, egyszer csak megint jó lesz. Éppen ezért sosincs kész egy kép, mindig csak aktuális állapota van, amihez bármikor hozzá lehet nyúlni.”

Kísérletezések sokasága és tévutak sora alakítja, fejleszti a festői nyelvet, emiatt soha nem ijed meg attól, ha rossz kép kerül ki a keze alól. „Szerintem a művész folytonosan cirkulál maga körül; olykor messzebre jut, aztán kisodródik, de végeredményben mégiscsak koncentrikusan épül egy alkotói hang vagy pálya”.

A beszélgetés végére Csontváry is előkerül, mivel sikerül megtalálnom a párhuzamot az egyik műtermi enteriőr meg a Taorminai naplemente között. Ennek nyomán kiderül: részben a „cédrusfestőnek” köszönhető, hogy Simon-Mazula is a képzőművészet irányába indult el. „Kamaszként egy Csontváry-kiállítás akkora hatással volt rám, hogy eldöntöttem: én is ezt akarom csinálni.”

SIMON-MAZULA TIBOR FESTMÉNYEI ÉLTETIK A CSENDET

Kocsis Katica — 2022.05.06.
KULTÚRA•HU

Simon-Mazula Tibor festményei közel engednek a festő benső, intim élményeihez és privát tereihez, amelyekben a pillanat őszintesége tükröződik.

Messziről olyanok, mintha málló falfelületek lennének, amelyeket salétrom- és sóvirágok csipkéztek. Az egymásra hordott vakolatrétegek, amelyek egy adott időszak emlékét őrzik, és amelyeket az idő és a környezet folyamatosan formál, bomlaszt, destruál. A felső rétegek folytonosan kopnak, az alsók pedig idővel újból a felszínre kerülnek éppúgy, mint a múltbeli emlékeink, amelyeket minduntalan hordozunk magunkkal. Még ha nem is látszik, akkor is.

Simon-Mazula Tibor kompozícióinak érzéki, haptikus felületei, pasztózus foltjai, reliefszerűen kiemelkedő rétegei folytonos lázban tartják a tekintetet.

A néző szeme sosem ér nyugvópontra. Nonstop gyönyört kínálnak számára az egymásba érő, vastagon felvitt rétegek és a légiesen könnyű színek. Simon-Mazula Tibor vásznai így válnak a színtiszta festészet ünnepi mozzanataivá, a transzcendenciába emelt alkotás produktumaivá.

A felületek által kiváltott gyönyör zsigeri szinten tematizálódik a befogadóban. Aztán ahogy egyre közelebb megyünk ezekhez a vásznakhoz, észrevesszük az elő-előtűnő vonalhálókat, a szénnel megfogalmazott részleteket, amelyek konstruálják a teret. Ezek a szigorú, konkrét szerkezetek valós helyszíneket rögzítenek, olyanokat, amelyekhez az alkotó személyesen is kötődik. A konstruktivista módon megfogalmazott, zárt struktúrák nagyon határozottan körvonalaznak egy adott helyet és egy konkrét időt. Azonban az erre rárakódó festészeti rétegek oldják az egzakt látványt, és lírai minőségekkel gazdagítják azt.

A konkrét, semleges tér így válik olyan helyszínné, ami rögzíti az alkotó pillanatnyi érzelmi állapotát és impresszióit.

Mert Simon-Mazula Tibor kompozíciói tulajdonképpen impresszionista tájképek, amelyek konzerválják az alkotó aktuális emócióinak lenyomatait, valamint láttatják a személyes kötődését az adott térhez és pillanathoz. Intim kompozíciók ezek, amelyek légiessége elvarázsolja a szemet. Elkapott pillanatképeket látunk, amelyek kiindulópontja az itt és most. A megfogalmazásmód azonban időn és téren kívülivé teszi ezeket a jeleneteket.

A tereket betölti a mindent elárasztó fény, ami kiégeti a konkrétumot az alkotásokból, és valamilyen éteri, földöntúli lebegésbe vonja a kompozíciókat.

E képek legfontosabb elemei a semmisnek tűnő pillanatok. Azok a hétköznapok, amikor nem történik semmi lényeges. Amikor nincs hova rohanni, amikor nem kell semmit elintézni, amikor csak eltelik az idő. Csak vagyunk. Együtt. Egymásért. Kipereg a kezünk közül a sok-sok perc anélkül, hogy bármi formálná, strukturálná azt. Ilyenkor mi magunk is alig látszunk, beleolvadunk a minket körülölelő térbe, a fizikai kiterjedésünk helyett a lelki minőségeink válnak fontossá. A jelen valósága, a pillanat őszintesége mutatkozik meg a képeken.

Ebben a légies, súlytalan szférában jelenik meg a képek főszereplője, a kedves, akinek fizikai valója is lét és nemlét között lebeg félúton. Olykor szinte teljesen beleolvad a környezetébe, tér és alak eggyé válik. Mert a figura is tulajdonképpen ürügy a pillanatnyi impresszió közlésére, a mindennapok szépségének megragadására. A női alak a szépség megtestesítője, akinek személyén keresztül az emberi élet legösszetettebb, mégis legegyszerűbb pillanatai láthatóvá válnak és megelevenednek.

Szerelmi vallomásként is felfogható az alak és a körülötte levő tér egybeolvadása.

Mert tulajdonképpen a tér visszatükrözi mindazt a csodát, amit a férfi lát a nőben. Nem az alak eltűnéséről van itt szó, hanem annak kivetüléséről. Egész lénye jelen van a térben, a környezet minden négyzetcentimétere ő magát idézi. Hasonló ez ahhoz, mint ami Radnóti versében elhangzik: „a tárgyak összenéznek / s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab / az asztalon és csöppje hull a méznek / s mint színarany / golyó ragyog a teritőn, / s magától csendül egy üres vizespohár. / Boldog, mert véled él.”

Naplótöredékekként is tekinthetünk ezekre a festményekre: az alkotó rögzíti a megélt pillanatokat, amelyek a külső szem számára láthatatlan tartalommal telítődnek.

Intim és érzelemmel töltött momentumok ezek, amelyekben jelenvalóvá válik az alkotó és a múzsa, a férfi és a nő szoros kapcsolódása. Ugyan a női alak nem néz ki a képből, tekintete a legtöbbször lefelé irányul, mégis érezzük az energiát, ami az ábrázoló és az ábrázolt között áramlik. Mert a női figura testtartása sosem kimódolt, hiszen nem kell viselkednie, megjátszania magát, pózolni a férfi előtt, akinek ő a minden. Még rá sem kell néznie ahhoz, hogy tudja, hogy ott van vele, és figyeli minden rezgését.

Simon-Mazula Tibor festményei éltetik a csendet. Nincs rajtuk semmiféle történés, kontemplatív kompozíciók ezek, amelyek neszei a felületben keresendők. A sötét és világos foltok kiegyensúlyozott aránya harmonikussá teszi a kép tereit, amelyek így alkalmat kínálnak a nézőnek, hogy megpihenjen. Miközben a tekintet folyamatosan cikázik az izgalmasan megmunkált felületeken, a néző mégis megnyugvást lel e képek szemlélése során.

A csend, a látvány tisztasága, a kiegyensúlyozott kompozíció mind azt célozzák, hogy a befogadó lecsendesedjék, és kicsit kiszakadjon az állandó rohanásból. Ahogy ezt maga a festő is megfogalmazta: „A vágyam, hogy megnyugvást nyújtsak a nézőnek egy érzékeny, tiszta kép látványával, mint hogy magam számára stabilitást, kiegyensúlyozottságot teremtsek. Ez az én válaszom az állandó zajra, a merev ellentmondó vélemények okozta folyamatos konfliktusokra, amiket a technológia uralta világban naponta hallok és látok.”

ÉSZAK-KALIFORNIAI MŰVÉSZIDENTITÁSSAL MAGYARORSZÁGON

Interjú Simon-Mazula Tiborral pályakezdésről, az USA-ban töltött évekről

Tóth Ditta—2020. 02. 15.
PRAE•HU

Simon-Mazula Tibor neve egyelőre kevéssé ismert Magyarországon, ellenben San Franciscóban és az öböl környékén annál inkább. Képzőművészeti tanulmányait az USA-ban végezte, aztán festői karrierje is ott indult el. Számos egyéni és csoportos kiállítás, valamint külföldi művészeti díj után most Magyarországon él.

PRAE.HU: Mi vitt annak idején külföldre, és miért éppen Kaliforniába?

Mindig vonzódtam nyugat felé, mert úgy éreztem, hogy ott sokkal több lehetőség adódik. Ezt a későbbi amerikai tapasztalataim meg is erősítették. Kint nagyon aktív művészeti élet folyik, és ha az ember alkotni akar, akkor nagyon sok minden támogatja ebben. Észak-Kalifornia kulturálisan nagyon heterogén, mert sokan települnek be Latin-Amerikai országokból, illetve Kínából és Dél-Koreából. Folytonos mozgás jellemzi mind az emberi kapcsolódások, mind a nézőpontok tekintetében. Ez a sokszínűség jelentős hatást gyakorol a művészeti életre is, így Kalifornia nagyobb rálátást kínál a világra, hiszen fontos gócpontként jelenik meg Európa, Latin-Amerika és Ázsia irányából. Emellett óriási lehetőségekkel bíró hatalmas művészeti piacot is jelent. Mindazonáltal elsősorban kalandvágyból mentem külföldre, hogy új dolgokat tanuljak, tapasztalatokat szerezzek.

PRAE:HU: Hogyan találtak meg a lehetőségek?

A 2000-es évek elejétől kezdve folyamatosan kerestem interneten annak a lehetőségét, hogy hogyan tudnék külföldön tanulni. 2009-ben elküldtem a jelentkezésemet San Franciscóba, festő szakra, ahová fel is vettek. Egyébként ritka dolog, hogy valaki művészeti esterképzést végezzen Amerikában. Úgy gondoltam, majd utólag szerzek ösztöndíjat is valahogyan, de nem sikerült, mert ehhez amerikai állampolgárnak vagy kimagasló élsportolónak kell lenni. Ám addigra én már harmincöt éves elmúltam, és nem voltak kapcsolataim sem. Gyakorlatilag két bőrönddel állítottunk be.

PRAE.HU: Milyen volt a felvételi?

Egy motivációs levélben kellett megfogalmaznom, hogy mi közöm a művészetekhez és miért akarok erre az egyetemre menni. Természetesen csatolni kellett önéletrajzot és saját munkákat, rajzokat is. Én Magyarországon elvégeztem több filmes képzést, tehát voltak rövidfilmjeim, amelyeket addigra már elég sok helyen levetítettek a világon. Ezt biztosan figyelembe vették a felvételinél. Az egyetemre viszonylag sok embert vesznek fel, de a nyolcvan százalékuk kihullik elég gyorsan, mert iszonyú nehéz végigcsinálni. Mi is fogcsikorgatva tettük, de a feleségem nem engedte, hogy abbahagyjam. Mérhetetlenül intenzív időszak volt. A külföldiek maximum négy évet kapnak a képzés elvégzésére a vízum miatt, tehát ez a nyomás is ránk nehezedett, ráadásul Amerika tele van szokatlan ingerrel, amely még intenzívebbé tette mindezt. PRAE.HU: Magyarországon és Kaliforniában is jártál egyetemre, tehát látod a különbségeket ezen a területen. Beszélnél kicsit a tapasztalataidról? A kreditrendszer és a technikai rész eléggé hasonló, de ettől függetlenül nagyon különböznek egymástól. Amerikában többféle metodikát alkalmaznak a művészeti oktatásban. Sokkal változatosabb, mint nálunk, Magyarországon. San Franciscóban például kétféle festészeti képzést találunk, Mindkettő nagyon kiemelkedő szakmailag. Az egyik az akadémiai, klasszikus vonal, sok festészeti és rajzórával. A másik pedig az Art Institute, amely inkább konceptuális irányokra fókuszál, elméleti alapokkal és kevesebb technikai képzéssel. Sőt a Berkeley US-n is indulnak művészeti szakok. De az előbb említett kettő a leghíresebb és közöttük is hatalmas különbségek vannak.

Engem az akadémiai képzés jobban érdekelt, mert én itthon már elvégeztem egy matematika - rajz szakot, tehát volt előképzettségem. Ezért inkább klasszikus festészetet akartam tanulni. Ez nem állami egyetem volt, hanem egy festő alapította annak idején, és a mostani tulajdonosa az ő dédunokája.

Számomra nagyon érdekes volt, hogy nem voltak vizsgaidőszakok. Három és fél hónapos intenzív szakaszok vannak, amelyek a hetek előrehaladtával egyre keményebbé válnak. A végére teljesen kifulladsz, mert a teljesítés feltételét mindig magas követelményekhez kötötték. Nagyon erős a gyakorlati képzés, és ennek hatékonysága meglepő volt a számomra. Volt „szakmai Bemutatkozás” (professional presentation) óránk például, ahol megtanították nekünk, hogyan kell szakmai levelet írni, hogyan lehet bejutni egy galériába, azaz megtanították az önmenedzsment alapjait, ami nagyon fontos egy művész életében.

“
Az absztrakt festészet órák végén mindig volt egy hatvan perces kritikai rész, ahol begyakorolhattuk, hogyan beszéljünk a saját képeinkről, illetve, hogy hogyan kezeljük a műveinkről kapott véleményeket is. Azt kellett megértenünk, hogy ilyenkor nem arról kell beszélni, hogy miről szól a kép maga, mert őket inkább az érdekli, hogy az adott alkotó miért csinálja, amit csinál, hogyan valósítja meg és mennyire hiteles abban. Ezek nagyon erős alapokat nyújtottak a kinti művészkarrierem beindításában.“

Azt is megtapasztaltam, hogy kint minden szakmai kapcsolatokon keresztül működik, ahol a galériák és a múzeumok is nagyon nyitottak az újdonságokra. Nem az a fontos számukra, hogy ki mennyire van rajta az aktuális trendeken, hanem azt keresik, aki nem illeszthető be sehová. Nekem a magyarságom ilyen szempontból előnyömre vált.

Számomra az itthoni, festészettel kapcsolatos elitizmus kissé szokatlan érzés, mert ott ez teljesen lebomlott bennem. Itthon tapasztalható némi feszültség a kiállítási megnyitók kapcsán a szakma részéről, pedig a képzőművészet alkalmas lenne egy ennél közvetlenebb légkör megteremtésére is, hiszen a színházzal és a filmmel szemben itt nincsenek széksorok, nincs óriási kivetítő, amelyek eleve szétválasztják az alkotót a befogadóktól. Amerikában egy kiállításon mindenki nagyon közvetlen, a galériás és a művész is nagyon nyitottan fordul mindenki felé, egyik sem emeli magát talpazatra. Az a cél, hogy elérhetővé tegyék a művészetet és ebben minden résztvevő egyaránt érdekelt.

Természetesen vannak látogatóként megélt tapasztalataim is, például a figuratív vonal két nagyon ismert kortárs képviselőjével, Alex Kanevskyvel és Ann Galevel. Az teljesen elfogadott, hogy az ember odamegy (még az ilyen neves) művészekhez is, vált velük pár szót, kérdezhet a műveikről. Sőt, az is elfogadott, hogy odaadja a névjegykártyáját, mert ez egyáltalán nem számít tolakodónak.

PRAE.HU: A művészeti életben gyakran találkozunk a választott alkotói identitás és a civil élet különbségeivel. Simon-Mazula Tiborként te amerikai vagy magyar művész vagy?

Angol szövegekben azt szoktam írni, hogy hungarian born, vagyis magyar születésű. Itthon pedig úgy használom, hogy magyar-amerikai festő. Ha a képeimről van szó, fontosnak tartom, hogy tudják, magyar vagyok, de Amerikában kaptam művészeti képzést.

Itthon azt érzem, hogy, mivel nem a Képzőn végeztem, nem vagyok az itthoni művészek közé ”beágyazva”. Persze nagyon jó barátságokat már sikerült kialakítanom, és törekszem is rá, hogy a közeg jobban befogadjon. Igazából nem tudom, hogy mennyi és milyen energiát kell abba belefektetni, hogy a magyar szakma is elismerjen. Azt gondolom, hogy az elég lesz, ha csinálom a dolgaimat és nyitott vagyok az itthoni művészekre is.

PRAE.HU: Mitől lesz sikeres egy képzőművész kint Kaliforniában, és mitől Magyarországon?

Ez a kérdés engem is régóta foglalkoztat. A siker számomra az, ha az ember tovább tudja vinni a munkáját, abban következetes tud maradni és azt értékelik is, tehát megtalálja a maga közönségét. A közönség megtalálása azonban teljesen mást jelent a két ország esetében. Amerikában azt a tanácsot kaptuk, hogy csináljuk azt, amit szeretnénk, majd megtaláljuk hozzá a megfelelő galériát, mert ott van vagy ötszázezer szerte az országban. Amint megszűnnek, újak jönnek létre. Minden annyira könnyen változik, hogy nem lehet igazán igazodni hozzájuk. Elkezdesz valamit csinálni és lehet, hogy mire odaérsz a kész művekkel, már régen bezártak. Magyarországon ezzel szemben tapasztalok egy bizonyosfajta beszűkültséget a befogadói oldalon, illetve az alkotók részéről is. Itthon a konceptuális művészet még mindent visz. Ezzel nem ítéletet fejezek ki, csak mondom, hogy más az alapállás.

PRAE.HU: Nyilván a gyors változáshoz való igazodás az életvitelből is fakad. Gyakran költöznek, gyakran váltanak munkahelyet, iskolát, minden évben más osztálytársakkal találkoznak, stb. Minden változás sokkal nagyobb dinamizmussal történik, mint itthon, nálunk.

Igen, minden nagyon mobil. Gyorsan reagálnak az új helyzetekre, könnyen változtatnak, viszont a barátságok ott is ugyanolyan mélyek. Ez a művészetre is igaz lehet. Természetes jelenség, hogy a művész több mindennel foglalkozik egyszerre, ráadásul ott művésznek lenni rangot jelent. Ezen talán lehetne változtatni Magyarországon.

PRAE. HU: Gondolom, a képeladásban is megjelennek a különbségek a két ország között.

Igen. Azt megtapasztaltam itthon, hogy az a réteg, amelyik megteheti, hogy vásárol egy festményt, nem biztos, hogy tisztában van az értékével. Ha például háromezer dollár egy festmény Amerikában, az nem egy nagy összeg. A galéria elvisz negyven-ötven százalékot, figyelembe kell venni az anyagköltséget is, szóval megkap a művész ezer dollárt érte. Kint azonban, ha hiteles egy művész, az azt is jelenti, hogy sohasem megy lejjebb az ára. Ezek jó befektetések, és sokszor tényleg csak a befektetés miatt vásárolnak, vagyis eszmei és anyagi értéke is van a képeknek.

Itthon, úgy látom, hogy sokan úgy vásárolnak képet, hogy valaki megmondja, mit kell venni, mert „az megy” éppen. De egy festménynek nem biztosan attól van értéke, hogy aktuálisan divatos. Ha egy kép értékes, az azt jelenti, hogy bárhol a világon kifizetik érte ugyanazt az árat. Az azonban szerencse, hogy ma már sokkal több embernek nem jelent problémát Magyarországon festményt vásárolni.

PRAE.HU: Miért jöttetek haza?

Több oka is van. Egyrészt a szüleink miatt, másrészt a távolság miatt. Teljesen más elmenni San Franciscóba, mint Berlinbe vagy Bécsbe. Kint pedig mindennek óriási súlya van, nem tudunk gyorsan hazajönni, ha baj van. Nem lehet csak úgy szabadságokat kivenni. Többek között az is ok volt, hogy a Bay Area az utóbbi időben irreálisan drága lett. Több barátom is eljött már onnan emiatt. Egyelőre nem akartunk Amerikán belül máshol letelepedni, de bármikor visszamehetünk, és gondolkodunk is ezen.

PRAE.HU: Amikor kint éltél, figyelted, hogy mi történik a magyar kulturális életben?

Valamennyire igen, bár nem nagyon látszik onnan Magyarország. Sajnos a magyar képzőművészet egyelőre nincs rajta a térképen.

“

A román és lengyel művészetről beszélnek San Franciscóban is,de a magyarok sajnos még nem keltik fel az érdeklődést. Tarr Béla nevét ismerik, ám képzőművészt egyet sem. Ennek igazából annyiban nincs jelentősége, hogy ha valaki magyarként kint tevékenykedik, az nekik már érdekes, mert elsősorban az embert nézik.”

PRAE.HU: Most Magyarországról figyeled, hogy mi történik kint?

Igen, amennyire tudom. Több művésztársammal tartom a kapcsolatot és a kulturális sajtót is figyelem. Úgy látom, hogy jelenleg nem mennek végbe nagy ívű művészetelméleti folyamatok. A marketing jelensége az aktuális sláger, azaz, hogy hogyan lehet elérni, hogy egy művész megéljen. Ehhez rengeteg új applikációt is fejlesztenek. A művészetelméleti oldalon inkább egy újrafelfedezési hullám észlelhető. Már nem az van, hogy valaki konceptuális művész, hanem az, hogy „kortárs konceptuális”. A figuratív művészet is kezd újra felfutni, de ez is kortárs motívumokat kap. A dekoratív design felé élénk az érdeklődés, ehhez is jelentős a digitális, technikai támogatottság.

PRAE.HU: Kik hatottak a művészeti szemléletmódod kialakításában?

Többen is, például Ann Gale, egy seattle-i festőnő, akinek elképesztően érzékeny munkái vannak. Alex Kanevskyt is nagyon szeretem, ő egy orosz származású amerikai művész és matematikus, aki teljesen megújította a figurativitást. Ezen kívül a Bay Area Figuratív Art művészei. Amerika elképesztően változatos, és ebből csak néhány dolog jut át számottevően Európába. A landart, az absztrakt expresszionizmus például igen, de Kaliforniában közben a figuratív festészet tovább virágzott a Bay Area Figuratív Movement keretein belül és még az absztrakt megerősödése sem zavarta meg. Aztán ott vannak Elmer Bischoff és Richard Diebenkorn művei is…

Engem azért is szerethettek ott, mert a gondolkodásommal jól bele tudtam illeszkedni ebbe a vonalba, viszont az anyag- és színhasználattal mégis valami újat is tudtam hozzáadni. Ők a kortársak, de korábbi korok is inspiráltak. Szeretem a reneszánszot és az impresszionizmust. Nagy kedvencem Degas, bár még nem találkoztam olyan festővel, aki ne értékelte volna őt nagyra. Anselm Kiefer művei is egészen elképesztőek. Magyarországról pedig az Alföldi iskola művészei voltak rám óriási hatással.

PRAE.HU: Kialakítottál egy sajátos vizuális nyelvezetet, amely egyedivé és felismerhetővé teszi a képeidet. Az eszközöket, anyaghasználatot is kint kísérletezted ki ehhez. Fontos szempont, hiszen az anyagiság erősen meghatározza a műveidet. Hozzáférhetőek ezek Magyarországon?

(Nevet) Jó, hogy kérdezed, mert három hete jöttem rá, hogy ez tényleg elég nagy probléma. Hoztam ugyan egy nagy adag festéket annak idején, de annak a nagy része már elfogyott. Szerencsére annak a két nagy amerikai festékgyártó cégnek, amelyek festékeivel dolgoztam, azóta már van lerakata Európában is. Nagyon kedvelem a Gamblin termékeit az élénkségük miatt. Elkötelezett emberek csinálják, külön laboratóriumot működtetnek azért, hogy új színeket kísérletezzenek ki. Most fogok tőlük rendelni egy olyan speciális szürkét (Torrit Grey), amit csak egy évig forgalmaznak majd, aztán egy újabb változatát dobják a piacra. A különböző kemikáliák maradékaiban összegyűlt pigmentekből készítik. Gyakorlatilag reprodukálhatatlan lesz később. A másik tényező az anyagok eltérő minősége. Én használok timsót, ettől repedezik ki az alap, de sajnos ez magyar timsóval nem működik. Más az anyagok minősége, ezt több Magyarországon élő külföldi festőismerősömtől is hallottam már. Ez nem azt jelenti, hogy rosszabb, csak azt, hogy más, és ezért másként is működik a vásznon.

PRAE.HU: Mik a terveid a közeljövőben?

2019 augusztusában jelent meg egy szövegekkel is ellátott képzőművészeti album a munkáimmal. Az ország több városában is volt ennek könyvbemutatója. Amint ez a projekt lezárul, elsősorban a festés felé szeretnék fordulni. Az anyaggal kísérletezem még mindig, olyan ez nekem, mint egy játszótér. Egy amerikai festő barátom is felkért egy közös installációs munkára. Ezeken kívül azt tervezem, hogy részt veszek egy rezidencia-programon Tajvanban, mert nagyon érdekel az ázsiai művészet, azon belül is főként a kínai, tajvani és a koreai művészet. Tanulni és tanítani is szeretnék.

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos tapasztalat, hogy a közönség megtalálása teljesen mást jelent a két ország esetében. Simon-Mazula Tibor Amerikában azt a tanácsot kapta, hogy csinálja azt, amit szeretne, majd megtalálja hozzá a megfelelő galériát. A galériák és a múzeumok nagyon nyitottak az újdonságokra, azt keresik, aki nem illeszthető be sehová. Így még a magyarság is előny lehet.