Selected Writings
Critical and reflective texts on the work.
Material and Perception
Artrewards, 2026
Feature article
Delve into the tactile and perceptive world of Tibor Simon-Mazula, an artist who blends mathematics, cinematography, and painting into a material-driven practice.
-
Explore an academic critique of his most significant works and his contribution to cultural heritage.
The contemporary art market continually seeks practitioners who bridge the gap between historical rigour and modern innovation. Hungarian-born artist Tibor Simon-Mazula represents precisely this synthesis. Operating at the intersection of traditional Central European figurative realism and the expressive liberty of the Californian Bay Area movement, Simon-Mazula has cultivated a distinctly tactile approach to painting. For collectors building a portfolio of global significance, his work is a meaningful investment in cultural heritage and aesthetic inquiry.
This article provides a comprehensive academic and professional examination of Simon-Mazula’s artistic philosophy, his evolution as a painter, and a critical analysis of five exceptional works currently available to discerning collectors.
The Foundations of a Multidisciplinary Practice
Simon-Mazula’s artistic journey is not defined by a linear academic progression, but rather by a multidisciplinary exploration that fundamentally shaped his visual lexicon. Although he did not originate from a traditional family of artists, creativity was highly respected in his formative environment. His formal education in Hungary merged fine art drawing with mathematics, a dual focus that instilled a deep understanding of structure, proportion, and the physical behaviour of materials.
His early training was grounded in the Hungarian Lowland School, a figurative tradition rooted in realism but open to symbolic and structural interpretation. The influence of Paul Cézanne was pivotal during this period, particularly in the structural understanding of colour and space. Simon-Mazula further expanded his perspective by studying cinematography and filmmaking in Budapest, mastering the mechanics of lighting and framing.
A decisive turning point in his career occurred during his tenure as an art director in Dubai. The stark juxtaposition of extreme wealth and severe poverty, coupled with the clash between ancient traditions and rapid technological advancement, profoundly altered his worldview. This experience prompted a relocation to Northern California, where he completed his Master of Fine Arts at the Academy of Art University in San Francisco. Direct encounters with the Bay Area Figurative painters, as well as the monumental works of Anselm Kiefer and Jay DeFeo, challenged his Central European preconceptions, confirming painting as his central, lifelong practice.
The Supremacy of Material and Method
To understand Simon-Mazula’s value to the global art market is to understand his relationship with his medium. He does not merely use paint to render an image; rather, the material itself, comprising oil, charcoal, bone ash, marble dust, cellulose, and wax, acts as the core subject of his exploration.
His creative process systematically begins with observation, establishing a point of contact with the world. However, the composition is initially organised using a 'notan' structure, a Japanese design concept that focuses on the harmonious arrangement of dark and light elements. Colour operates not as mere decoration, but as a structural force. Utilising a deliberately restricted palette of earth pigments, magnetite, carbon, and titanium, Simon-Mazula constructs a tonal system that develops within the material's physical layers.
The act of painting, for Simon-Mazula, is an intensely physical process. He frequently works directly on the floor, using both brushes and his bare hands to manipulate the medium. Gravity, drying times, and the unpredictable interaction of mixed materials introduce elements of chance that he expertly navigates. As Jack Hirschman, the late Poet Laureate of San Francisco, eloquently noted, Simon-Mazula is a "REAL painter," whose work stands in stark contrast to the shallow consumerism of contemporary visual culture. His canvases are records of a living process in which absence and error are permitted to guide the final perception.
Critical Analysis of Exceptional Artworks
For collectors focused on both aesthetic depth and investment potential, Simon-Mazula’s portfolio offers rich opportunities. Below is a professional and academic critique of five exceptional works featured in his ArtRewards collection.
1. The View
(193 x 91 x 4 cm)The View stands as one of Simon-Mazula’s most celebrated and extensively travelled works, having secured him a place as a national finalist in the highly competitive Bombay Sapphire Artisan Series.
This large-scale oil on canvas demonstrates a masterful command of architectural space and psychological isolation. The verticality of the canvas forces the viewer’s eye upward, mirroring the imposing nature of the urban environment it subtly references. Academic critics have frequently noted the Renaissance-esque geometric construction underlying the composition, which is subsequently disrupted by raw, street-art-inspired brushwork. The integration of marble dust and bone ash creates a highly textured, almost sculptural surface. The figure within the space is deliberately obscured, rendering the subject universal rather than specific. It is a profound exploration of human fragility positioned against the weight of the modern world.
2. Woman adjusting her stockings No. 1
(140 x 103 x 4 cm)Focusing on the quiet intimacy of domestic life, this piece exemplifies Simon-Mazula’s ability to elevate mundane gestures to monumental status.
In Woman adjusting her stockings No. 1, the artist engages directly with the historical lineage of the nude and the domestic interior, evoking the quiet observation of Édouard Vuillard and the raw materiality of Frank Auerbach. The painting relies heavily on chiaroscuro to define form, with the central action highlighted against a dense, textured background. Professional critiques of this series highlight Simon-Mazula’s deliberate refusal to detail facial expressions, choosing instead to focus entirely on the tension and movement of the hands and the curvature of the spine. This omission of specific identity transforms the figure into a structural element of the painting, inviting the collector to project their own narratives onto the canvas.
3. Hot Tub No1
(178 x 152 x 4 cm)Priced as a premium acquisition, Hot Tub No1 is a testament to the artist's ambition regarding scale and thematic execution.
This piece explores the concept of the domestic sphere as a psychological refuge. The expansive scale of the canvas allows the thick, mud-like application of oil and charcoal to dominate the viewer's peripheral vision. The water in the tub is not rendered with traditional transparency; instead, it is a dense, physical entity that seems to anchor the figure to the earth. The integration of alum and volcanic ash into the pigment gives the surface an archaic, geological quality. Academically, the work challenges the boundaries between figurative depiction and abstract expressionism. The spatial dynamics are intentionally ambiguous, reflecting the artist’s belief that absolute perfection in painting often feels empty, whereas controlled distortion reveals a deeper truth about human existence.
4. Blurry icon
(112 x 100 x 4 cm)Blurry icon represents the artist’s ongoing investigation into the mechanics of memory and the unreliability of perception.
Drawing heavily upon his background in cinematography, Simon-Mazula employs a deliberate lack of focus in this work, mimicking the effect of a camera lens struggling to find clarity. The tonal structure relies on subtle chromatic shifts within a predominantly monochromatic grey-and-earth-tone palette. By blurring the central motif, the artist forces the viewer to engage actively with the piece, constantly attempting to resolve the image in their mind's eye. This painting serves as a visual metaphor for the transient nature of time and memory. Market analysts view works of this nature as highly desirable for their conceptual rigour and ability to sustain prolonged intellectual engagement.
5. Awake
(69 x 84 x 4 cm)Though more modest in scale than his monumental canvases, Awake possesses a concentrated psychological intensity.
Awake captures the liminal space between consciousness and sleep. The application of paint here is notably violent and expressive, a stark contrast to the quietude of the subject matter. The use of microcrystalline wax mixed with oil paint gives the surface a subtle luminescence, allowing light to penetrate and reflect from within the layers of the painting rather than merely bouncing off the surface. The heavy impasto technique physicalises the weight of waking reality. Critics often praise Simon-Mazula’s smaller works for their concentrated energy, noting that as the scale decreases, the density of meaning and material often amplifies.
Professional Practice and Industry Contribution
Simon-Mazula’s contribution to the contemporary art discipline extends beyond the canvas. He represents a vital bridge between distinct cultural histories, carrying the rigorous observational traditions of Eastern Europe into the dynamic, material-driven dialogue of American contemporary art.
His professional practice is characterised by a deliberate, long-term strategy rather than a pursuit of rapid commercial saturation. He collaborates selectively with galleries and agents in Seoul, Taiwan, Budapest, and San Francisco, ensuring his work is placed in contexts that respect its conceptual weight. For serious collectors, this steady, measured approach to market presence is a strong indicator of sustainable asset value and long-term heritage preservation.
Furthermore, Simon-Mazula views visual art as a crucial "sign of existence." In an era dominated by digital reproduction and fleeting imagery, his insistence on the unrepeatable physical gesture, the brushstroke that cannot be endlessly revised, protects a necessary space for genuine human experience within contemporary society.
A Vision for the Future
Looking forward, Simon-Mazula’s aspirations resist the standard narrative of endless thematic expansion. Instead, he seeks to drive his practice inward, deepening his inquiry into the capabilities of his materials and the implications of scale. He notes that painting often becomes more complex in meaning as it simplifies in form. His recent transition to a quieter studio environment has initiated a gradual removal of visual distractions, stripping his compositions down to the essential problems of perception and material presence.
On Tibor Simon-Mazula
“As the world rotates into an unresolved identity crisis, one finds respite in the paintings of Tibor Simon-Mazula. Flashpoints become poignant reminders of humanity’s fragility. With each measured brushstroke, Pure Beauty delivers truth beyond surface to make sense of existence.
The artworks highlight internal hope and conflict. The physicality of the painting process offers refuge while exposing the scars of experience. Bone ash literally engulfs the compositions of everyday fragments. Ancestors spoke this language and today the translation evolves.
Line continues to record history. From Blombos Cave to metadata collection, marks retrieve and convert memories. For Tibor, painting breathes with splashes and scratches. The artist carefully crafts each scene similar to a critically acclaimed mystery or novella.
Color becomes a sincere discussion of sadness and hope. The hazing of smoky grays blanket translucent areas of life. Perspective becomes diluted and numb to the external world. Limited color highlights personal strength and resolve.
Tibor revisits patterns of isolation searching for connection. The systems of communication between subject and environment harmoniously work. Active and resting areas mirror a cohesive fabric of interconnectivity. Similarly, cells of diverse sizes and shapes make life.
Through a cinematic approach, Tibor’s presence is all encompassing. Beauty is subject to interpretation. The paintings mysteriously perch from a bird’s eye view reaffirming the structures of society. The artist’s instinct is free expression.”
— Jenny E. Balisle
Artist, curator, writer, and lecturer
Text written for Pure Beauty: Paintings of Tibor Simon-Mazula, 2019
San Francisco, California, USA
On Tibor Simon-Mazula’s Work
“In an age of brash and brazenly neonic paintings mirroring the
shallowest glitter of a — not By Me but Buy Me, — pitch of a time
of intense consumerism, the subtle magnificence of a painter like
Tibor Simon-Mazula — a REAL painter — speaks to the heart and
soul of the imaginative organ called the Eyes.
You don’t see the bravery of the use of grey variations and shadow
forms coming out of a brush every day. Tibor is one of those precocious
young artists who is already a master of form and texture, who answers
the question of realism and/or abstraction with works that are solutions
of both as examples of the art of Awesome.
I’m honored to have been a part of a world that’s been receiving
the brilliance of the art of Tibor Simon-Mazula. ”
— Jack Hirschman (1933–2021)
Painter and Emeritus Poet Laureate of San Francisco
Text written for Pure Beauty: Paintings of Tibor Simon-Mazula, 2018
San Francisco, California, USA
Dedicatory Poem for Records for the Fading
(Korean)
“전시 축시
화가 마줄라의 작업실 장석 시인
조상들과 마찬가지로 다뉴브강을 젖줄로 삼는 화가는
검은 숲으로부터 흘러 와 퇴적되고 흑해로 흘러가며 소멸하는 삶을 그린다
의자가 두 개뿐인 작고 겸손한 방
서로의 강물 같은 잔을 나누며
덧없고 유한한 것들이 쌓이고
소란하게 일던 물결은 거듭거듭 덧칠되어
진실을 말하는 침묵과 영원을 얻은 아름다움이 태어나는 것을 나는 본 적이 있다
좁고 어두운 부엌에서 보잘것없는 재료로
생명의 양식을 차리려는 연금술사
그의 아내는 화폭 안에서 늘 걱정 앞에 멈추어 있다
다뉴브강에 핀 연꽃 같은 부다페스트
아름다움의 근원을 알고 싶은 이는
오래된 옛지도를 들고 골목을 뒤지며
그의 화실과 잡목숲과 다이애나를 꼭 찾아 보시길
그 안에 흐르는 강물을 ”
— Seok Chang (b. 1957, Busan)
Poet
Written for Records for the Fading, Simon-Mazula’s solo exhibition, Seoul, 2025
DAWNING — Observations
Essay by David Riffert
Written for the brochure accompanying DAWNING, Tibor Simon-Mazula’s solo exhibition at White Walls & Shooting Gallery, San Francisco, 2016. The text characterizes the artist’s oil paintings and was produced in connection with gallery presentations in San Francisco, Miami, and Marin County.
‘TSM’
Tibor Simon-Mazula draws upon his background in mathematics, filmmaking, and cinematography to create crepuscular scenes, often containing solitary figures within the structure of a room. Are they lonesome or simply singular bathers – among other types of models he uses – which occupy Tibor's canvases and emerge from twilight? The artist recently wrote, "my work describes a special intimate moment, when the figure is alone and able to emerge...;" into a nascent moment or from their physical "nadir," as the artist once suggested. No doubt they are metaphoric of moments of advent, dawning consciousness, the moment when something becomes evident to the mind and its subsequent bodily response.
The artist's hazy strokes paradoxically veil and reveal the figures which enable them to transcend the particular to become universal and timeless. They are, as American Art Collector Magazine (10/13) described them, "shadow-cloaked" yet 'light' still plays a role in his, at times, seemingly monochromatic palette of gun-blue or mortar, where, however, small areas of buff or flesh-colored tones emerge from the gloam. His friends and family (particularly his wife) are his subjects; they are textured and visually tactile, impastoed in oil paints, sometimes enriched with bone ash or marble dust. Tibor's lofty point of view is reminiscent of a 'shot' achieved by a camera boom to record a fragmentary episode. The distance the viewer feels (between the shared perspective with the artist and his model), still permits some intimacy with the human subjects who occupy anonymous domestic interiors. Ultimately, these figures in their concrete-toned "rooms" are about both psychological and physical interiority.
The large scale of Tibor's canvases make them impactful and help to establish a mood – pensive, at times even giving the impression of melancholy or mystery, often enhanced by the sometime inclusion of abbreviated patches, creating deliberate ambiguity. His subjects seem to to suggest limens – thresholds of their physiological or psychological response to the conditions with which Tibor Simon-Mizula has bestowed upon them. Like the Old English version of the word dawn, "dauen" suggests, Tibor's canvases seemingly capture that moment between darkness and growing light, in the rooms, minds, and bodies referenced in his paintings.
From time to time, Tibor surprises with unmodulated bright color such as his his canvas titled "Peacock" (2012, Private Collection).
— David Riffert, art writer
DAWNING exhibition brochure, San Francisco, 2016
Pure Beauty
Essay by Julia Debski
Published in connection with Pure Beauty, the monograph on Tibor Simon-Mazula’s work. Originally appeared on Art Dealer St. (formerly NY-ARTNews), September 13, 2019.
A labor of love spanning the past decade; Tibor Simon-Mazula’s new book Pure Beauty pays tribute to his dynamic career.
“I believe many people regardless [of] their education or economical situation [are] really sensitive for paintings.” (TSM)
When the viewer is allowed the familiar glimpse into a domestic scene in visual arts, it is easily recognizable. A bedroom or bathroom or kitchen is quick to be identified. The geographic location is hardly something considered. However, Hungarian born artist Tibor Simon-Mazula deliberates on the ideas of every day spaces into every day moments collected from around the world, including Europe, the Arab Peninsula, and California.
The book features over seventy paintings and eight drawings and is divided into multiple parts, categorizing his work into themed series. There is also a collection of personal photographs featuring Simon-Mazula’s wife, the artist, and their travels. Essays composed by the contributors of the book ranging from singers to psychologists took over fourteen months to curate and assemble.
It was considered a labor of love for Simon-Mazula in order to make his art accessible to people everywhere, no matter their location or background. The essays are not written to a specific or traditional audience, such as historians or academics, but focus on the details of individual pieces and their emotive qualities for each writer. In one of the essays, Simon-Mazula explains how his artistic process is an honest act that protects him from the outside world as a refuge. This becomes apparent in the intimate peace of his interior world — a cup of coffee, a bathtub, and his wife— among the memories, either nostalgic or content.
The artist’s relationship with each tableau permeates through his close cut perspectives and raw use of texture. He is repeatedly described as a lover throughout the book, and that love certainly comes through in the pieces shown. The emotions are implemented through the build up of paints and colors throughout the creating process.
Despite this, the immediate familiarity of the scenes allows the viewer to share in the displayed vulnerability and reflect upon it. Simon-Mazula’s willingness to share this comfort through familiarity is an integral part of the purpose of this book. When asked, he explained “I believe many people regardless [of] their education or economical situation [are] really sensitive for paintings.” Just as we all have our own internal lives wherever and however we may exist in the world, we are able to relate to others like it. After seeing his work and reading other’s connections to it, it summons the question of how we go back and share our own intimacies with the outside world.
— Julia Debski
Art Dealer St. | New York, USA, 2019
Pure Beauty, Published by Sfumato Art Association, Hungary, 2019, 160 pages · Bilingual (English / Hungarian)
ISBN 978-615-00-5226-7
Bath No. 2
Essay by Drew Price
Written for Chapter 4 (Fidelity) of Pure Beauty, the monograph on Tibor Simon-Mazula’s work.
Originally published in Pure Beauty Fine Art Book, © Sfumato Art Association, Hungary, August 2019.
Tibor’s paint application is raw and aggressive yet his subject matter exudes quiet sensitivity. These seemingly contradictory qualities coalesce into a whole that embodies the human experience. His process is one that involves building up thick chunks of paint, scraping it off, and building it back up again all in search of resolution. The remains of this process leave us with a scarred surface as evidence of his exploration.
In Bath #2 we play the role of a voyeur, looking in on a young woman in one of her most intimate of moments. The open curtain provides us with an unobstructed view but our access stops there. The young woman is bent over, covering her nude body and the little bit of her face that is exposed is obscured. The edge of the bathtub at the bottom of the composition blocks us from entering into and sharing the space with her. She resides in an illusionistic space yet the bulky paint forces us back to the flat surface of the canvas. We are only allowed to view her from a distance.
While the narrative elements of the figure are ambiguous, the surface texture and lack of color provide insight into her internal world. Her flesh is painted with subtle modulations of muted color which serve as the only source of warmth, if just barely, in an otherwise cold environment. Within the cramped space the heavy paint feels oppressive as it encroaches on her, moving its way up her arms and legs and into her head. The composition restricts her to the boxed-in space of the bath tub, with the only admittance being the cumbersome paint that makes up the curtain behind her, and the faucet in front of her. All lines in the composition lead us forward, from left to right, to the point where she reaches out to embrace the trickle of water that the faucet provides.
The harmonious contradictions between the palpable abstract visual communication derived from Tibor’s painting process and the subtle narrative communication leave us with contradictory feelings of anguish and hope. The figure bridges that gap for us as she rests in the center of the composition, seated against the curtain and reaching forward to the faucet. She is not fully in one state or the other, but is the product of both. She is human.
— Drew Price
Artist · San Francisco, California, USA · 2019
Pure Beauty, Chapter 4: Fidelity · pp. 84–85 / p. 93
Published by Sfumato Art Association, Hungary, 2019
Fürdés II.
(Hungarian)
A technika nyers és erőteljes, de a téma mégis csendes és érzékenységet sugároz. Ez az ellentmondás azonban egységgé kovácsolódik és hűen írja le azokat a fizikai és lelki élményeket, amiket egy ember átél. Tibor mintha a megoldásokat keresné. Egyik alkotói módszere, hogy vastag és nehéz festékréteget épít a vászonra, amit sokszor lekapar, majd újrafest. A folyamat után a vászon „sebzett” felszíne marad, mint a művész kutatásának jele és eredménye.
A Bath #2 (Fürdés #2) festményben mi, a nézők a leselkedő szerepét játszuk. Egy fiatal nőt láthatunk az egyik legintimebb pillanatban. A nyitott függöny felfedi a látványt, de ennél tovább nem juthatunk. A figura előrehajolva eltakarja meztelen testét, az arcából látszó kis rész is homályos. A kompozíció alján a fürdőkád széle meggátol minket abban, hogy beléphessünk területére és megossza azt velünk. A fiatal nőt a – valószerű –, háromdimenziós tér illúzióját keltő környezetben láthatjuk, de a súlyos olajfesték visszaparancsol minket a vászon sík felszínére. Csak távolról figyelhetjük őt.
Bár a kép narratív elemei kétértelműek, a textúra és a korlátozott színhasználat betekintést enged a fiatal nő belső világába. Bőre a tört színek finom átmenetével van megfestve, ami ha csak kevéssé is, de melegséget sugároz az egyébként hűvös környezetben. Elnyomónak tűnik, ahogyan a szűk térben a vastag festékréteg a figura karjain és lábán keresztül tolakodik egészen a fejéig. Ez a súlyos textúra – ami a háta mögött a függönyt és előtte a csaptelepet formázza – az egyetlen átjáró is, ami feloldja a kompozíció szorítását és megnyitja a fürdőkád szűk terét a nő számára. Minden ecsetvonás és vonal előrevezeti tekintetünket, balról jobbra egészen addig a pontig, amíg a figura kinyúl, hogy elérje a csapból csordogáló vizet.
A technikából fakadó egyértelmű absztrakt vizuális kommunikáció és a finom narratív történetmesélés között feszülő harmonikus ellentéttel Tibor a fájdalom és a remény ellentmondásos érzését hívja elő a nézőben. A figura ezt az ellentétet hidalja át, ahogyan ott pihen a függöny előtt a kompozíció centrumában, és a vízcsap felé mozdul. Egyik állapotban sincs egészen, de mindkettőnek a produktuma: vagyis emberi.
— Drew Price, festőművész, San Francisco, Kalifornia, USA, 2019.
Eredetileg megjelent: „Bath No. 2”, Kötődés, Pure Beauty (képzőművészeti album),
© Sfumato Művészeti Társaság, Magyarország, 2019. augusztus, 93. oldal.
Fordítás: Ható Gabriella, Nagy Áron, Pion István, Simon-Mazula Tibor, Tóth-Zsiga Bolbála.
The Mirror
Essay by Shawn Vales, 2019
Paintings of “Fidelity” by Tibor Simon-Mazula utilize innovative design, texture and color to depict a familiar subject – the figure. These paintings have the capacity to immediately trigger deep emotional and psychological feelings before words come to mind. They are elegant and express a quality of maturity that requires experience and self-awareness.
“The Mirror” is an exceptional example of the virtuosity achieved in this body of work. The eye is immediately drawn to a seated figure in contemplation who seems to have a self luminous glow in contrast to the neutral grays of the painting. There is something unusual about this composition. A bold dark diagonal dominates the center. The eye moves beyond the rift to find a strange combination of shapes which very subtly directs the eye down to the only other accent of color in the painting. Just barely making it into the composition are two small feet.
The entire environment then comes to life. The figure, in a bathtub transfixed by thought, is observed as a reflection in a mirror. The faucet and feet present contextual truth- this is a real moment.
It is at this realization when the enigmatic qualities of this painting emerge. The viewpoint is very intimate, yet a composition that should suggest voyeurism feels nothing of the sort. Somehow, the reflection feels more real than anything else in the painting. The overall sense of space is confirmed and enhanced by key points of interest found in unusual and obscure places. Texture is so dimensional the plasticity of the paint becomes a subject of its own. These contradictions are so well played they elevate the painting in a way that encourages the viewer to contemplate along with the subject, reaching inward for deeper reward.
The color palette and viewpoint has a flavor of film noir. However, all of the grays are contrasted by the harmonious flesh tones of the reflected figure. We are fixed on a simulacrum not only by color, but texture as well. The texture is so thick it becomes terrestrial. The form of the figure is often lost in the paint, but unlike many abstract figures, this figure retains its sentience. In fact, the thick, mud like paint and this person in deep, reflective thought, together, speak of life, struggle, and solitude we all seek and endure.
This is a real moment.
— Shawn Vales, painter, United States, 2019.
Essay originally published as “The Mirror”, Chapter 4: Fidelity,
Pure Beauty (Fine Art Book), © Sfumato Art Association, Hungary, August 2019, p. 85.
A Tükör
(Hungarian)
Simon-Mazula Tibor „Kötődés” (Fidelity) című sorozata újszerű dizájnt, textúrát, színeket használ úgy, hogy témája a megszokott emberi alak. Ezek a festmények sajátos képességekkel rendelkeznek, mély érzelmi, pszichológiai hatást váltanak ki, amit szavakkal nem lehet kifejezni. A képek elegánsak, az érettségnek azt a fokát jelzik, amihez feltelenul szükséges az élmény és az önismeret.
„A tükör” című képe (The Mirror, 2013, 82-83. oldal) a virtuozitás kivételes példája. A szemet azonnal megragadja a meditáló ülő figura, amelynek belső kisugárzása kontrasztban áll a festmény semleges szürke színével. Van valami különös ebben a kompozícióban. Egy nehéz, sötét átló dominálja a kép centrumát, ami a festményt két részre vágja. A szem erről a törésvonalról lassan alávetődik, és a formák különös kombinációját fedezi fel, majd a kép alján megtalálja a másik hangsúlyos színt, a két kis nagyon halványan látható lábfejben.
A környezet életre kel. A fürdőkádban lévő, gondolataiba mélyedő alak a tükörkép visszaverődéseként érzékelhető. A csaptelep és a lábak a festmény relatív igazságát közvetítik: a pillanat valós.
Ebben a valóságban válik a kép igazán rejtélyessé. A nézőpont intim, de a kompozíciónak mégsincs semmiféle leselkedő jellege. A tükörkép sokkal életszerűbb, mint bármi más a festményen. A teljes térérzetet meghatározzák és elbűvölik a szokatlan, homályos helyeken felbukkanó kulcspontok. A textúra úgy dimenzionálja a lasztikusságot, hogy a festék maga is tárggyá válik. Ezek az ellentétek olyan jól harmonizálnak, hogy felemelik a szemlélőt arra a szintre, hogy a figurával együtt elmélkedjen. Befelé fordul, ezzel nyeri el jutalmát.
A színpaletta és a nézőpont a film noir hangulatát idézi. A szürkeséget a visszatükröződő figura testszíne ellenpontozza. Nem tudunk szabadulni a színektől, a textúrától. A textúra töménysége a földre emlékeztet. A figura alakja gyakran elveszik a képeken, de ellentétben az absztrakt figurákkal, ez az alak megőrzi érzékiségét. A vastag, agyagszerű festék és a gondolataiba mélyedt alak az életről szól, arról a küzdelemről és magányról, amivel mindnyájunknak szembe kell nézni.
Érzem, hogy ez valós pillanat:
“Ahogy a szemem ide-oda cikázik a tükörképtől a vízcsapig, az jut eszembe, hogy milyen szerepet játszik az érzelem, érzékelés, magatartás valóságélményem alakításában.”
— Shawn Vales, festőművész, Egyesült Államok, 2019.
Eredetileg megjelent: „The Mirror”, Kötődés, Pure Beauty (képzőművészeti album),
© Sfumato Művészeti Társaság, Magyarország, 2019. augusztus, 84. oldal.
Fordítás: Ható Gabriella, Nagy Áron, Pion István, Simon-Mazula Tibor, Tóth-Zsiga Bolbála.
The Aesthetic Experience of Dissolving Material Objects in the Paintings of Tibor Simon-Mazula
Essay by Ditta Tóth
Motto: “To pass through the matters of the world in their pre-concept reality makes us again sensitive to the spatial and physical dimensions of our existence.” (Hans Ulrich Gumbrecht)
How is the aesthetic experience of intimacy created in a painting? Does this intimacy affect only the impression developed in the receiver or can it be extended to the creative activity as well? Tibor Simon-Mazula captures common and possibly seemingly insignificant snapshots of everyday life. In his work intimacy is not only a feeling, but also a kind of attitude with which he examines the spectacle and presents it as a clear phenomenon. He does not examine the complete reality, but rather, the place of the body in space and its relation to reality.
In the authentic introduction of intimacy, personal content cannot be excluded from the depiction. This is the case with Tibor Simon-Mazula too: his wife is the model for his paintings, and the paintings lead the spectator into the explicit pictures of their lives. These are the slow and peaceful movements of washing, hair-brushing, resting and awakening. Although the picture cutting places the receiver in voyeur position, it is not uncomfortable since these intimate moments are not meant to represent frivolity, nor even do they want to represent anything at all, in as much as we understand a gesture with meaning. The aim is to neglect the practice of interpretation as far as possible and to depict the body in space, that is the presence of the body becomes simply more important than its meaning. The creative intention is neither a message nor conveying an underlying content and therefore does not employ any symbols. Instead of this, he prefers to get closer to the experienced moment visually, he usually lingers on a subject, paints it on several occasions and combines it into compositions based on classical traditions. Immediacy is emphasised by means of indirect rendering, which is operated by the dual movement of exploration - concealment. He reveals an intimate moment although he shows it obscured as one part of reality is offered in its sketchiness, he expresses it only in impressions as if he were seeking substantive truth. Some sort of initial experience, which is not over-thought. He is simply lost in what has been seen, almost unintentionally. The semi-abstract semi-figurative image can also portray these non-meaning-based layers of representation. There are no sharp contours. The body runs into the objects of the scene; the organic and the inorganic are often not clearly separated from each other in colours either. Simon-Mazula intentionally foregoes explicit readability, and instead he breaks the objects into colour perceptions and uses them for their shapes This visual erosion evokes the spontaneous unconscious act of watching, which may resemble the perception of newborns, and it makes it possible for us to relate to the world around us in another way. This kind of perception experience achieves the goal that we should not approach the painting through meaning, just as a new-born child does not have any semantic concepts about visions nor is their vision system able to separate them. By dissolving the material content, the relationship of body and space comes to the forefront, and thus the pulsation of vitality can be caught in the regions of space and light. This is where Gumbrecht’s thought becomes relevant, and it is verified that the physical and spatial dimensions of existence are appreciated in the pre-concept materiality.
The painted figure is never in plain view. It is protected by walls and objects; it is in bent or half-covered posture, and even if its face is visible, its features are unrecognisable. The human form unfurls itself from its environment through contrasts, not with contour-lines, inviting the eye to itself, to discover it, and sometimes you must find it in the uncertain atmosphere of the room. Thus, through the blurring of objects and obfuscation of the scene, the painting gives the impression of a transition, a seemingly impermanent phenomenon, a vision. Unfolding through the game of appearance and disappearance, the body is made more uncertain by the artist’s gesture of scraping off paint, making it even more ephemeral form. The choice of skin tones allows us to see the figure in its physical quality, in its flesh-and-blood reality, because although depiction is technically a perception of appearance, the ontology of the body is always more than that attested by representation of the body. The incarnation phase of the use of colour lifts it from materiality through the colour of flesh.
In this continuous transition, only the presence of material is stable. Tibor Simon-Mazula also extends the presence to the painting object, on the one hand due to the large size of the painting, on the other hand owing to the fact that the picture plane, rejected as a mirror or window, expresses a significantly intensified objective effect with its material use. The bone meal or marble dust added to the paint creates a rough texture-rich surface, which appears not only as an image (which it represents) but also in its object nature. The substantial and coarse coats of paint aim at discovering the own objectivity of the experienced painting, contrasting the blurred phenomenon of the almost completely dissolved patches of colours from their material content.
— Ditta Tóth, art critic, Budapest, Hungary
Originally published in ARTNEWS Hungary, November 29, 2017
Reprinted in Pure Beauty, Chapter “Recollection”,
Sfumato Art Association, Hungary, August 2019, pp. 12–13.
A tárgyi tartalmak feloldódásának esztétikai tapasztalata Simon-Mazula Tibor festészetében
Tanulmány Tóth Dittától
(Hungarian)
Mottó: „Átélni a világ dolgait fogalomelőtti dologiságukban újra érzékennyé tesz létezésünk térbeli és testi dimenziójára.” (Hans Ulrich Gumbrecht)
Hogyan képződik meg egy festményen az intimitás esztétikai élménye? Ez a bensőségesség vajon csak a befogadóban létrejött benyomást érinti, vagy az alkotói tevékenységre is kiterjeszthető? Simon-Mazula Tibor a mindennapok megszokott és talán jelentéktelennek tűnő pillanatképeit ragadja meg. Művein az intimitás nem csupán érzés, hanem egyfajta beállítódás, amellyel kifaggatja a látványt és letisztult jelenségként tárja elénk. Nem a teljes valóságot vizsgálja, hanem a test helyét a térben és annak viszonyát a valósággal.
Az intimitás hiteles bemutatásakor a személyes tartalmak nem vonhatóak ki az ábrázolásból. Így van ez Simon-Mazula Tibor esetében is: festményeinek modellje felesége, a képek pedig életük közvetlen képeibe vezeti be a szemlélőt. A tisztálkodás, fésülködés, pihenés, ébredés lassú, nyugodt mozdulatai ezek. Bár a képkivágások voyeur-i pozícióba helyezik a befogadót, mégsem kényelmetlen ez, hiszen ezek a bensőséges pillanatok nem a frivolitást hivatottak reprezentálni, sőt, egyáltalán nem reprezentálni akarnak, amennyiben ezen egy jelentést adó gesztust értünk. A cél az értelmezés gyakorlatának lehetőség szerinti elhanyagolása és a test megjelenítése a térben, vagyis a test jelenléte egyszerűen fontosabbá válik, mint a jelentése. Az alkotói intenció nem egy üzenet, vagy mögöttes tartalom átadása, ezért még szimbólumokat sem alkalmaz. Helyette inkább az átélt pillanathoz szeretne látványilag közelebb férkőzni, gyakran elidőzik egyegy témán, többször is megfesti, klasszikus hagyományokon nyugvó kompozíciókba szerkeszti. A közvetlenség az ábrázolásmód közvetettsége révén kap nyomatékot, melyet a feltárás-elrejtés kettős mozgása működtet. Feltár egy intim pillanatot, mégis elfedve mutatja meg, mert a valóság egy részét vázlatszerűségében kínálja fel, csak benyomásaiban adja vissza, mintha szubsztanciális igazságát keresné. Valami kezdeti élményt, ami nincs túlgondolkodva, csak belefeledkezik a látottakba, szinte öntudatlanul. A félig absztrakt, félig figuratív képiség az ábrázolás ezen nem jelentés alapú rétegeit is képes elhordozni. Nincsenek éles kontúrok, a test összemosódik a lakásbelső tárgyaival, szerves és szervetlen sokszor a színeiben sem különítődik el egymástól. Simon-Mazula szándékosan mond le az egyértelmű olvashatóságról, helyette a tárgyakat színérzetekre bontja és formájukért használja őket. Ez a vizuális erózió megidézi a nézés spontán, tudattól nem irányított aktusát, amely az újszülöttek észleléséhez lehet hasonlatos, és amely lehetővé teszi, hogy más módon viszonyuljunk a körülöttünk lévő világhoz is. Ez a fajta észlelési tapasztalat eléri, hogy ne a jelentésen keresztül közeledjünk a képhez, hiszen egy újszülöttnek sincsenek jelentésbeli fogalmai a látottakról és látórendszerük sem alkalmas ezek elkülönítésére. A tárgyi tartalmak feloldásával a test és tér viszonya kerül előtérbe és ezzel érhető tetten az elevenség lüktetése a tér és a fény régióiban. A gumbrechti gondolat ezen a ponton kapcsolódik be, és igazolást nyer, hogy a fogalomelőtti dologiságban a létezés testi és térbeli dimenziói felértékelődnek.
A megfestett alak sosem nyitott, falak, tárgyak védettségében van, hajlott testtartásban, vagy félig takarva, és ha látszik is az arca, vonásai felismerhetetlenek. Kontrasztok és nem kontúrvonalak által bontja ki magát a környezetéből, magához csalogatva a tekintetet, fel kell fedezni, időnként rá kell találni a szoba bizonytalan atmoszférájában. Így a kép a tárgyformák összemosásától és a látvány elhomályosításától egy átmenetben lévő, ideiglenesnek tűnő jelenségként, jelenésként hat. A megjelenés és eltűnés játékában kibontakozó testet az alkotó a visszakaparás technikai gesztusával bizonytalanítja még tovább, tünékeny mivoltában is bemutatja. A bőrszín használata teszi lehetővé, hogy az alakot testi minőségében, hús-vér valójában tételezzük, mert bár ábrázolás-technikailag a külső szerint vagyunk elgondolva, a test ontológiája mégis mindig több, mint amit a testábrázolás tanúsít. A színhasználat inkarnációs mozzanata emeli ki tehát az anyagiságból a hús színe által.
Ebben a folytonos átmenetben egyedül az anyag jelenléte válik stabillá. Simon-Mazula Tibor a jelenlétet a képtárgyra is kiterjeszti egyrészt a nagy képméretekből adódóan, másrészt azért, mert a tükörként, vagy ablakként eleve visszautasított képsík az anyaghasználatával is jelentősen felerősített tárgyias hatást közvetít. A festékhez kevert csontpor, vagy márványpor egy érdes, textúrájában gazdag felszínt hoz létre, ami így már nem csak képként (amit ábrázol), hanem tárgyiságában is jelenlévő. A vaskos, durva festékrétegek az átélt kép saját tárgyiságának a felfedezésére törekednek, kontrasztba állítva ezzel a tárgyi tartalmuktól szinte teljesen feloldott színfoltok elmosódott jelenségét.
— Tóth Ditta, műkritikus, Budapest, Magyarország
Eredeti megjelenés: ARTNEWS Hungary, 2017. november 29.
Újraközölve: Pure Beauty, „Recollection” fejezet,
Sfumato Művészeti Társaság, Magyarország, 2019. augusztus, 12–13. o.
Fordítás: Katherine Chapman, Földvári-Hegedűs Krisztina, Ható Gabriella,
Agneta Falk Hirschman, Nagy Áron, Pion István, Simon-Mazula Tibor,
Tóth-Zsiga Borbála
Further Critical Writings
Additional critical texts expanding the context of the work.
-
THE BIRTH OF ART, THE BIRTH OF MEANING
Excerpt
In his unique and outstanding art, Tibor Simon-Mazula continuously recreates love—for another, for the world, for the self, and for freedom. This book reveals how an individual searches for meaning in existence. For the artist, this search is inseparable from the pursuit of Beauty, as the title of the volume suggests. Beauty has been a primary concern of artistic practice since the beginning of human civilization, regardless of how attraction toward the chaotic, the ugly, the fearful, or the uncanny has reshaped this impulse across centuries.
The primordial experience of beauty and harmony leads back to the idea of an individual paradise and its inevitable loss. The artistic undertaking presented in this book demonstrates how an artist continually searches toward the future while recreating, in the present, something that has been necessarily and painfully left behind in the past.
We are all subject to these restorative desires, yet lacking an adequate language to express them, it is artists who must give them form on our behalf. By breaking through to the other side and presenting what they find there, artists offer a way to recognize, experience, and integrate fundamental human realities that are difficult to grasp or articulate through everyday means.
Hungarian version
A MŰVÉSZET ÉS A JELENTÉS SZÜLETÉSE
Részlet
Egyedülálló és kiemelkedő művészetében, festményein fáradhatatlanul újraalkotja a szeretetet – a másik iránt, a világ iránt, önmaga és a szabadság iránt. Jelen könyve megmutatja, miként keresi egy ember létezésének értelmét. Ez a keresés szorosan összefonódik a Szépség kutatásával, ahogyan arra a kötet címe is utal. A Szépség megalkotása a művészet egyik elsődleges célja volt az emberi civilizáció kezdete óta, függetlenül attól, hogy a kaotikus, a rút, a félelmetes vagy a kísérteties iránti érdeklődés miként alakította ezt a törekvést az évszázadok során.
A szép és harmonikus elsődleges tapasztalata visszavezet bennünket egyéni paradicsomunkhoz és annak elvesztéséhez. Az a művészi vállalkozás, amely e könyv lapjain kibontakozik, megvilágítja, miként keres a művész folyamatosan a jövő felé, és miként alkotja meg a jelenben mindazt, ami szükségszerűen és fájdalmasan a múltban maradt.
Mindannyian e helyreállító vágyak hatása alatt állunk, ám mivel kifejezőkészségünk korlátozott, a művészek azok, akik kénytelenek helyettünk formát adni ezeknek. Azáltal, hogy áttörnek a másik oldalra, és bemutatják azt, amit ott találnak, lehetőséget kínálnak számunkra arra, hogy felismerjük, átéljük és beépítsük azokat az alapvető emberi tapasztalatokat, amelyeket a mindennapi nyelv eszközeivel nehéz megragadni.
— Zoltán Kőváry, PhD
Clinical psychologist, associate professor,
Eötvös Loránd University (ELTE), Budapest, HungaryExcerpt from Introduction to Chapter 1, Pure Beauty (Fine Art Book),
© Sfumato Art Association, Hungary, August 2019, pp. 16–18.
Hungarian version published in Elemi szépség, © Sfumato Művészeti Társaság, 2019, pp. 22–24. -
A dolgok lényegi realitása Simon-Mazula Tibor festészetében
Expresszionista kifejezésmódja a reneszánsz kompozíció- és perspektívaszerkesztésével, illetve hangsúlyos anyagisággal egészül ki. Simon-Mazula Tibor alkotói gyakorlata egyfajta kísérletező önvallatás, melyben a szubjektív érzékelés szüntelen változékonyságának variációit mutatja
A huszadik század egyik kiemelkedő művészetelméleti problémafelvetése a láthatóság fogalma. Paul Klee sokat hivatkozott kijelentése, mely szerint „A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz”, azt a fajta művészi attitűdöt jellemzi, amely nem elégszik meg a látható világ puszta ábrázolásával, hanem a dolgok meghatározó karakterét keresve a tárgyak szubsztanciáját, belső lényegiségét és igazságát ragadja meg. A művészi tudat a világ külső, vizuális benyomásait és törvényszerűségük belső valóságát összegzi, felnagyítja, majd lecsupaszítja minden feleslegesnek ítélt részlettől. A valóság sajátos birtokbavétele ez, amely leegyszerűsített formák és folyamatok által tisztázza a külvilág érzékelésének káoszát. A realista látás- és ábrázolásmódokat visszautasító impresszionisták visszavezették az alkotói tudatosságot ahhoz a kisgyermeki látásélményhez, amely még tisztán, előzetes ismeretek nélküli ártatlansággal szemléli a környezetét. Az ilyen módon látottakra alkalmazott formaredukció az ábrázolt tárgy vagy alak lényegi felépítését célozta meg, negatívan hatva a tárgyak egyértelmű olvashatóságára és esetenként esztétikai megítélésére is. A formai és tárgyi tartalmak leegyszerűsítésének vagy teljes feloldódásának gesztusa azután megalapozza az egész huszadik századi művészeti termelést, stílusonként másként láttatva saját igazságkeresésének fázisait.
Napjaink alkotói magatartásának lényege most is a környezetünkből, társadalmunkból, kultúránkból bejövő észleleti benyomások zűrzavarának értelmezése. A technológiai fejlődés, az információ- és képáradat, a kulturális fogyasztás változásai stb. ma is aktualizálják olyan művészeti alapkérdések jelentőségét, mint a tér- és színviszonyok ábrázolása vagy a kompozíció elrendezése. A virtualitás és a mesterséges intelligencia egyre nagyobb jelenlétével sajátos hangsúlyt kap a képalkotói folyamatok perspektíva- és térkezelése. Nemcsak az eszközök, hanem a hozzájuk rendelt viszonyrendszerek is megváltoztak. Hogyan teszi ezt láthatóvá az a kortárs képzőművész, aki az olajfestés hagyományai és klasszikus képszerkesztési elvek jegyében alkot?
Simon-Mazula Tiborfestményei az alföldi iskola és a Bay Area Figurative Movement művészeti örökségét viszi tovább. Expresszionista kifejezésmódját a reneszánsz kompozíció- és perspektívaszerkesztésével, illetve hangsúlyos anyagisággal egészít ki. Alkotói gyakorlata egyfajta kísérletező önvallatás, amelyben a megjelenített téma folyamatosan újraképződik, ezzel a szubjektív érzékelés szüntelen változékonyságának variációit mutatja fel. Gyakran apróbb változtatásokkal ugyanazt a képet többször is megfesti, hogy újabb lehetőségeket nyerjen ki belőlük. Technikailag a térképzés és az anyag érdekli. Bár vásznai a test (alkotó) és test (alkotás) közötti viaskodást jelenítik meg, mégis a csendes emlékezés derengő állapotainak esztétikai élményét kínálják.
Egyfajta kiemelő és stilizáló folyamat a láthatóvá tétel Simon-Mazula Tibor festészetében is, amelyhez elengedhetetlen a külvilág jelenségeinek megfigyelése, megismerése és megértése. Az otthon hétköznapiságának jeleneteit használja fel alkotói nyughatatlanságának csillapítására. A képeken megjelenő női alak modellje mindig a felesége, őt láthatjuk a lakás különböző részein rutinmozdulatokat végezve. Amikor a képsíkon nincs jelen, akkor is érezhető a feminin hatás: a székek, növények, asztalon heverő gyümölcsök a női alak helyettesítői. A figurális motívumokat absztrakt színmezők váltják. A kontúrjukat vesztett, egymásba átfolyó tárgyak időnként magukba olvasztják az alakot is, ettől a kép vázlatszerű, szinte lebegő jelenéssé lesz, és az emlékezés vizuális mechanizmusához válik hasonlóvá. Olyan bensőséges, lényegre törő, nem részletes emlékképekként hatnak, melyek csak egy pillanatra állnak össze, aztán szertefoszlanak, viszont bármikor újraképződhetnek.
A festő azonban ennél többet szeretne láttatni. A látásélménye expresszív rögzítéséből létrejött forma- és színanyagot klasszikus térstruktúrával egészíti ki, melynek tétje mindig a képi mélység megalkotása, illetve a területek körülhatárolása, azért, hogy azonosíthatóvá váljanak. Az alkotás ezen szakaszában a figuratív részek jelentésadó tartalma nem annyira érdekes, mert az ábrázolt alak vagy a tárgyak térbeli helyzete kerül előtérbe. Ebből a szempontból tehát a figura csupán vizuális „ürügy” térbeli sajátosságainak és a valósághoz való viszonyának megfigyelésére, majd festészeti eszközökkel való megörökítésére. Azonban az önmagában álló tér sem érdekli a művészt, hanem a tárgyak körüli (optikai és anyagi) teresedés jelensége foglalkoztatja. Ugyanakkor az ábrázolt női alak, a lakás berendezési tárgyai vagy a növények nemcsak koordinációs pontok, hanem segítenek a körülöttük előállított térben lévő mélység- és térfogatillúzió megteremtésében is. A képsík vizuális elemeinek értelmezésén kívül pedig sajátos stabilizáló funkcióval is bír, hiszen a kortárs tapasztalatokban már nem beszélhetünk egységes térélményről, ezért szükséges ezek újradefiniálása. A valóságmegfigyelés tapasztalata a háromdimenziós térhez szimbolikus tereket is hozzárendel. Ezek a „megélt terek” (Husserl) az egyén köré szerveződő világokat tárják fel: eleven testi tereket, illetve külső-belső terek különböző fajtáit. (Az elme és a lélek mélységeit, az emlékezés, az intimitás és az álmok tereit stb.) S kiterjeszthető a digitális kultúra által megélt virtualitás elbizonytalanított tereinek kompenzációs felülírására, vagy a társadalmi és kulturális térvesztettség feszültségének művészeti ellenpontozására is.
Nem csupán a térszerkesztés, hanem a konkrét anyagiság jelenléte miatt is megjelenik Simon-Mazula Tibor festményein a vizuális stabilitás megteremtésére irányuló szándék. Ennél a témánál nyer igazolást a korábban használt „alkotói nyughatatlanság” kifejezés, ugyanis a művész fáradhatatlan kísérletező. Az olajfestékbe különböző anyagokat (csonthamut, márványport, szénport vagy széndarabokat) kever azért, hogy kihasználja az így kapott festékvariánsok fakturális és fénytörés-módosító tulajdonságait. Néhol elvékonyítja az anyagot és látni engedi a vásznat, néhol pedig több réteget halmoz fel, amitől a képek erőteljes taktilitással és plasztikussággal gazdagodnak. A képsík előrenyomul a képen kívüli valóságba, újabb térdimenzióval bővítve az alkotást. Erre azért van szüksége, mert az ábrázolt figurális és absztrakt motívumok, illetve a körülöttük létrejövő optikai tér együttese nem képes elég alapot biztosítani a láttatni kívánt képi egységnek. Az így kapott nyomatékosabb, mozgalmasabb, tapinthatóbb alkotás domborulatai, homorulatai és felgyűrődései által elsősorban tárgyként áll elő, vagyis a mű önmaga konkrét tárgy voltára irányítja a figyelmet.
Simon-Mazulánál a festés folyamata impulzív, erőnléti tevékenység is, mivel alkotás közben a nagyobb méretű vásznakat is mozgatja, a festéket gyakran kézzel viszi fel, majd visszafejti, sebzi, ülepíti, újraépíti a felszínt, és szinte szobrászi attitűddel mintázza a felületet. A kéz indulatával formált faktúrák közvetlenséget sugároznak és testi jelleget öltenek. A festékhalmozás a mélységélmény tapasztalati érzeteit is előhívják, a sötét foltok pedig a tömeggé sűrűsödött érzések térfoglaló áthatolhatatlanságát jelenítik meg. Ugyanakkor a képelemek materiálisan telített súlya mégsem kerül feszültségbe az ábrázolt észleleti látvány finomságával, inkább hozzájárul meghatározó realitásának láthatóvá tételében. Az alkotó közben figyeli, faggatja az anyagot, hiszen a festékkísérlet önkényessége időnként átveszi a mű feletti irányítást. Csupán a száradás után derül ki, hogy az alkalmazott „keverék” adottságai milyen mértékben módosítják az eredeti alkotói szándékot. A festék öntörvényűsége, nem kontrollálható, kiszámíthatatlan folyamatai beleíródnak az anyagba, és kiegészítik a karakterét.
Az utóbbi időszakban készült új sorozatában Simon-Mazula Tibor már nemcsak a tér és anyag viszonyrendszerében gondolkodik, hanem a fény előretörése és a mozgás alapvető dimenziói is foglalkoztatják. Ábrázolni a mozdulat olyan esszenciáját, amely hozzáférést enged a szemlélő saját testtapasztalataihoz, és befejezteti vele a mozdulatsort.
— Tóth Ditta, műkritikus
Megjelent: Országút, 2024. március 8., 34–37. oldal
Magyar nyelvű kritikai tanulmány -
Simon-Mazula Tibor festményei éltetik a csendet
Simon-Mazula Tibor festményei közel engednek a festő benső, intim élményeihez és privát tereihez, amelyekben a pillanat őszintesége tükröződik.
Messziről olyanok, mintha málló falfelületek lennének, amelyeket salétrom- és sóvirágok csipkéztek. Az egymásra hordott vakolatrétegek, amelyek egy adott időszak emlékét őrzik, és amelyeket az idő és a környezet folyamatosan formál, bomlaszt, destruál. A felső rétegek folytonosan kopnak, az alsók pedig idővel újból a felszínre kerülnek éppúgy, mint a múltbeli emlékeink, amelyeket minduntalan hordozunk magunkkal. Még ha nem is látszik, akkor is.
Simon-Mazula Tibor kompozícióinak érzéki, haptikus felületei, pasztózus foltjai, reliefszerűen kiemelkedő rétegei folytonos lázban tartják a tekintetet.
A néző szeme sosem ér nyugvópontra. Nonstop gyönyört kínálnak számára az egymásba érő, vastagon felvitt rétegek és a légiesen könnyű színek. Simon-Mazula Tibor vásznai így válnak a színtiszta festészet ünnepi mozzanataivá, a transzcendenciába emelt alkotás produktumaivá.
A felületek által kiváltott gyönyör zsigeri szinten tematizálódik a befogadóban. Aztán ahogy egyre közelebb megyünk ezekhez a vásznakhoz, észrevesszük az elő-előtűnő vonalhálókat, a szénnel megfogalmazott részleteket, amelyek konstruálják a teret. Ezek a szigorú, konkrét szerkezetek valós helyszíneket rögzítenek, olyanokat, amelyekhez az alkotó személyesen is kötődik. A konstruktivista módon megfogalmazott, zárt struktúrák nagyon határozottan körvonalaznak egy adott helyet és egy konkrét időt. Azonban az erre rárakódó festészeti rétegek oldják az egzakt látványt, és lírai minőségekkel gazdagítják azt.
A konkrét, semleges tér így válik olyan helyszínné, ami rögzíti az alkotó pillanatnyi érzelmi állapotát és impresszióit.
Mert Simon-Mazula Tibor kompozíciói tulajdonképpen impresszionista tájképek, amelyek konzerválják az alkotó aktuális emócióinak lenyomatait, valamint láttatják a személyes kötődését az adott térhez és pillanathoz. Intim kompozíciók ezek, amelyek légiessége elvarázsolja a szemet. Elkapott pillanatképeket látunk, amelyek kiindulópontja az itt és most. A megfogalmazásmód azonban időn és téren kívülivé teszi ezeket a jeleneteket.
A tereket betölti a mindent elárasztó fény, ami kiégeti a konkrétumot az alkotásokból, és valamilyen éteri, földöntúli lebegésbe vonja a kompozíciókat.
E képek legfontosabb elemei a semmisnek tűnő pillanatok. Azok a hétköznapok, amikor nem történik semmi lényeges. Amikor nincs hova rohanni, amikor nem kell semmit elintézni, amikor csak eltelik az idő. Csak vagyunk. Együtt. Egymásért. Kipereg a kezünk közül a sok-sok perc anélkül, hogy bármi formálná, strukturálná azt. Ilyenkor mi magunk is alig látszunk, beleolvadunk a minket körülölelő térbe, a fizikai kiterjedésünk helyett a lelki minőségeink válnak fontossá. A jelen valósága, a pillanat őszintesége mutatkozik meg a képeken.
Ebben a légies, súlytalan szférában jelenik meg a képek főszereplője, a kedves, akinek fizikai valója is lét és nemlét között lebeg félúton. Olykor szinte teljesen beleolvad a környezetébe, tér és alak eggyé válik. Mert a figura is tulajdonképpen ürügy a pillanatnyi impresszió közlésére, a mindennapok szépségének megragadására. A női alak a szépség megtestesítője, akinek személyén keresztül az emberi élet legösszetettebb, mégis legegyszerűbb pillanatai láthatóvá válnak és megelevenednek.
Szerelmi vallomásként is felfogható az alak és a körülötte levő tér egybeolvadása.
Mert tulajdonképpen a tér visszatükrözi mindazt a csodát, amit a férfi lát a nőben. Nem az alak eltűnéséről van itt szó, hanem annak kivetüléséről. Egész lénye jelen van a térben, a környezet minden négyzetcentimétere ő magát idézi. Hasonló ez ahhoz, mint ami Radnóti versében elhangzik: „a tárgyak összenéznek / s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab / az asztalon és csöppje hull a méznek / s mint színarany / golyó ragyog a teritőn, / s magától csendül egy üres vizespohár. / Boldog, mert véled él.”
Naplótöredékekként is tekinthetünk ezekre a festményekre: az alkotó rögzíti a megélt pillanatokat, amelyek a külső szem számára láthatatlan tartalommal telítődnek.
Intim és érzelemmel töltött momentumok ezek, amelyekben jelenvalóvá válik az alkotó és a múzsa, a férfi és a nő szoros kapcsolódása. Ugyan a női alak nem néz ki a képből, tekintete a legtöbbször lefelé irányul, mégis érezzük az energiát, ami az ábrázoló és az ábrázolt között áramlik. Mert a női figura testtartása sosem kimódolt, hiszen nem kell viselkednie, megjátszania magát, pózolni a férfi előtt, akinek ő a minden. Még rá sem kell néznie ahhoz, hogy tudja, hogy ott van vele, és figyeli minden rezgését.
Simon-Mazula Tibor festményei éltetik a csendet. Nincs rajtuk semmiféle történés, kontemplatív kompozíciók ezek, amelyek neszei a felületben keresendők. A sötét és világos foltok kiegyensúlyozott aránya harmonikussá teszi a kép tereit, amelyek így alkalmat kínálnak a nézőnek, hogy megpihenjen. Miközben a tekintet folyamatosan cikázik az izgalmasan megmunkált felületeken, a néző mégis megnyugvást lel e képek szemlélése során.
A csend, a látvány tisztasága, a kiegyensúlyozott kompozíció mind azt célozzák, hogy a befogadó lecsendesedjék, és kicsit kiszakadjon az állandó rohanásból. Ahogy ezt maga a festő is megfogalmazta: „A vágyam, hogy megnyugvást nyújtsak a nézőnek egy érzékeny, tiszta kép látványával, mint hogy magam számára stabilitást, kiegyensúlyozottságot teremtsek. Ez az én válaszom az állandó zajra, a merev ellentmondó vélemények okozta folyamatos konfliktusokra, amiket a technológia uralta világban naponta hallok és látok.”
— Kocsis Katica, kulturális újságíró
Megjelent: Kultúra.hu, 2022. május 6.
Magyar nyelvű kritikai írás -
INTRODUCTION TO THE THIRD CHAPTER OF PURE BEAUTY
Stasis has no part in Tibor Simon-Mazula’s ideas about art and beauty, nor are they found in his thoughtful interpretations of perceived realities. There is nothing quite common in Tibor’s exceptional exploration of what he called “common reality,” and by that he means a mutual reality shared by the artist and as interpreted by the viewer, which may in part refer to “a deficit which ordinary humans...have” – a kind of experiential shortfall possible in the human condition. His intention to depict “normal, everyday situations using [a degree] of visual abstraction” opens an invitation to the viewer ”to discover recurrent motifs, situations, and forms,” thereby proffering a scrap of stability in our mutable and shifting world of human cares and perceptions. His paintings demonstrate his goals, however elusive they may seem to the philosophical skeptic. Maybe Michel de Montaigne was right when that philosopher stated that he would rather “leave it to artists – and I do not know whether they will succeed in so perplexed, so detailed, and so risky a task to marshal this infinite variety of appearances into companies, to resolve our inconsistencies and reduce them to order..., so ambiguous and variegated do they appear in different lights.” Tibor’s ability to marshal the infinite variety of appearances into companies is evident in his presentation of Reading (2018, pp. 60) with its vespertine stillness, or Port (2018, pp. 30-31), which captures the quality of l’heure bleue with its long-shadowed figures and raking perspective.
The overriding (or perhaps underlying) concern for Tibor has always been exploring beauty, evident when he once wrote, “[subjective] Beauty was always...the focus of my art; it is one of the most important ongoing and constant ideas behind my paintings.” Tibor’s four themes or epochs, of Fidelity, Dawning, Recollection, and Pure Beauty, as he has identified them, “are consecutive states of a growth of the individual (artist or viewer)” and they represent a journey “to a milestone;” his explorations of the amorphous “relations between beauty, loss, abstraction, repetition” and the human figure’s place in these contexts, remain “clouded” (or at least not transparent), but for the artist “visual art is one of the most important means to attempt an understanding of it”.
The framework for this collection of 71 paintings and 8 drawings has unfolded over the last seven years; it contains a multivalency and viewers will find correlatives and parallel meanings in its four divisions. As a side note, the number 7 has long been mythologized, signifying (among other things) themes of creation and completeness. The final theme relating to “Pure Beauty” came from Tibor’s exposure to Dostoevsky’s character, Prince Myshkin, who considered that, “Beauty is difficult to judge, I am not prepared yet, Beauty is a riddle.” Tibor also found Dostoievsky referring to “Pure Beauty” in the following phrase: “...Anyway, the ‘poor knight’ did not care what his lady was, or what she did. He had chosen his ideal, and he was bound to serve her, and break lances for her, and acknowledge her as the ideal of pure Beauty, whatever she might say or do afterward.” The poet left it for the reader to infer that the elusive and lofty concept would reveal itself to the human mind (via aesthetic sensation), rather as Tibor hopes his paintings in oil, ash, and marble dust will do. Tibor also said of this collection: “This album follows up my quest for something significant [as manifest in the] paintings, which were inspired by real people, situations and the love I feel towards them — especially to Diana, my wife — Rarely, through the experience of these feelings, I understand a greater abundance, which I can describe with visuals, but not words.” This sentiment can be sensed in the painting, Waking Up (2018, pp. 28).
Tibor’s work in this collection presents ideas of both origin and destination (as well as the artistic and visual journey which gets the viewer and artist from one to the other). No doubt viewers at the distinguished Mihaly Munkacsy Fine Art Museum (among other venues) will find that Tibor Simon-Mazula’s final visual eclogue, ‘Pure Beauty,’ is a fusion of traditional artistic concerns about composition, color, and modeling, as distilled and clarified by some of the newer tendencies of modernism.
Hungarian version
BEVEZETÉS AZ ELEMI SZÉPSÉG HARMADIK FEJEZETÉHEZ
Simon-Mazula Tibor művészet- és szépségfelfogásában, valamint a valóság mélyreható értelmezésében nincs helye gúnynak. Semmi hétköznapi nincs Tibor rendkívüli felfedezésében, amit ő "hétköznapi valóságnak" nevez. Sem abban, amit ő művész és befogadó közös valósága alatt ért, ami talán a "normális emberi szükségletre" vagy annak hiányára utal. A művész szándéka, hogy "általános, hétköznapi szituációkat fessen (bizonyos fokú) vizuális absztrakcióval". Felhívja a nézőt, hogy "fedezzen fel visszatérő motívumokat, helyzeteket és formákat", esélyt kínálva a stabilitásra az emberi gondoskodás és befogadás változó világában. Talán igaza volt Michel de Montaigne filozófusnak, amikor azt mondta, hogy "a művészekre bízzuk, bár nem tudom, hogy képesek-e olyan mélyreható, zavaros és kockázatos feladatot elvégezni, mint a látvány végtelen változatosságának rendszerezése, ellentmondásainak elsimítása (...), amely a különböző fények megvilágítása alatt változatossá és kétértelművé válik". Egyértelmű, hogy Tibor képes rendszerezni a látvány végtelen variációit, ahogyan azt az "Olvasás" ( Reading, 2018, 60. o.) esti csendje vagy a "Kikötő" ( Port, 2018, 30-31. o.) mutatja, amely a szürkületet hosszú árnyaival és töredezett perspektívájával ragadja meg.
Tibor meghatározó (vagy talán tudat alatti) érdeklődése mindig a szépség felfedezésére irányult, ahogy maga is írja „A szépség mindig is művészetem fókuszában állt, az egyik legfontosabb folytonos és állandó fogalom festményeim mögött.” Tibor négy témája vagy eposza, a „Kötődés” (Fidelity), „Virradat” (Dawning), „Emlékezés” (Recollection) és az „Elemi szépség” (Pure Beauty) utazást jelképeznek „egy mérföldkőhöz”, amit ő maga „az egyén (művész vagy befogadó) egymást követő fejlődési állapotaival” azonosít. Felfedezi „a szépség, veszteség, absztrakció és ismétlődés közötti amorf kapcsolatot”. Az emberi alak helye ezekben a kontextusokban „felhős” marad (vagy legalábbis nem átlátható), de a festő számára „a vizuális művészet a legfontosabb eszköz arra, hogy kísérletet tegyen ennek megértésére”.
A 71 festményből és 8 rajzból álló gyűjtemény szerkezete az utóbbi hét évben kitárult: sok vegyértékűvé vált. A nézők találnak majd azonosságokat és párhuzamos jelentéseket a négy részben. Meg kell jegyezni, hogy a 7-es szám mitizált (mások mellett), a teremtés és a teljesség jelentésével felruházott. Az „Elemi szépség”-hez kapcsolódó utolsó téma Tibornak a Dosztojevszkij-hőssel, Miskin herceggel való találkozásából ered, aki úgy vélte, hogy „a szépséget nehéz megítélni, nem vagyok erre képes, mert a szépség rejtvény”. Tibor ebben a mondatban is megtalálta Dosztojevszkij „Elemi szépség” vonatkozását: „(…) Bárhogy is van, de a »szegény lovagot« nem érdekelte, ki volt a hölgye vagy mit tett. Ideált választott, körbeugrálta, lándzsát tört mellette, szépségideáljának tekintette, bármit mondott vagy csinált azután”. Az író az olvasóra bízta a következtetést, hogy a megfoghatatlan és magasztos fogalom (az esztétikai érzékelés nyomán) felfedi-e magát az emberi elme számára. A művész abban bízik, hogy olaj-, hamu- és márványpor festményei képesek erre. Tibor többek között azt nyilatkozta sorozatáról, hogy „az album azt a célomat közvetíti, hogy valami jelentőset ragadjak meg a festményeken, amelyeket valós emberek és helyzetek, és az irántuk érzett szeretet ösztönöz – különösen a feleségem, Diána iránt. Amikor ezeket az érzelmeket igazán mélyen megélem, olyan élmények zúdulnak rám, amelyeket szavakkal nem vagyok képes leírni, csak látvánnyal tudom kifejezni.” Ez az érzés tapasztalható az „Ébredés” (Waking Up, 2018, 28. oldal) című festményén.
A sorozat mind a kiindulópontot, mind a célt felvázolja (ahogyan a művészi és vizuális utazást is, amely eljuttatja az alkotót és a szemlélőt egyik helyről a másikra). Biztos vagyok abban, hogy (más helyszínek mellett) a nagyhírű Munkácsy Mihály Múzeum látogatói Simon-Mazula Tibor utolsó vizuális eklogáját, az „Elemi Szépség”-et a kompozíció, a szín, a modell hagyományos művészi ötvözetének tartják majd, ami letisztítja és átszűri a modernizmus újabb tendenciáit.
— David Riffert, art writer, Northern California, USA
Originally published as “Chapter III: Dawning,” Pure Beauty (Fine Art Book)
© Sfumato Art Association, Hungary, August 2019, pp. 54–55Hungarian translation from: “3. fejezet: Dawning,” Elemi Szépség (Művészeti Album)
© Sfumato Művészeti Társaság, 2019, pp. 56–57Translated by: Gabriella Ható, Áron Nagy, István Pion, Tibor Simon-Mazula, Borbála Tóth-Zsiga
